Irodalom


Nyirő József – Zsögödi Nagy Imre tusrajza 1938-ból

Amikor már azt gondolhattuk, hogy a választási kampány – magyar vonatkozásban – legizgalmasabb mozzanata az a meglehetősen emelkedett szellemű vita lesz, amely arról szól, hogy csak könyékig vagy egyenesen derékig ildomos turkálni Tőkés László magánéletében, megérkezett a Nyirő-újratemetés „ügye”. Hamvak nélkül, egyelőre, bár azokat is kitartóan kutatják a román rendőrség illetékes szervei, magánautók csomagtartójában, ahol az ilyesmit hordani szokás. Én őket megértem, hülyék lennének, ha nem cuppannának rá a magyar irredentizmus témájára, amikor tálcán szállítják nekik azok a székelyföldi magyar úriemberek, akik maguk sem vetik meg a kampánykoszorúzást. Bizony, gyönyörűen süt a nap, és szivárog befelé Erdélybe a horthyfasizmus, suttyomban. Így megy ez; furfangosan, mint a székelyek.

Az viszont nem hagy nyugodni, ami Nyirő József egykori politikai szerepvállalása körül folyik az erdélyi magyar politika és szellem köreiben. Nevezetesen az a vád, hogy ő egykoron, finoman fogalmazva, a szélsőjobboldallal kacérkodott.

(tovább…)

Reklámok

Korniss Dezső: Pásztorok (1982)

Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)

Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével  búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.

(tovább…)

Tomas Tranströmer munkásságát nem ismerem behatóan; azt mondják, nagy svéd költő, és nincs okom ezt kétségbe vonni. Az alapján, ami tőle az elmúlt napok Nobel-felhajtása révén a szemem elé került, nem egészen látom indokoltnak a bizottság döntését, de azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg minden elveszhet a kultúrák és nyelvek közti kommunikáció, a különböző mentalitások és értékszerkezetek közti közvetítés csatornáiban. Weöres Sándort mi rettenetesen nagy költőnek tartjuk, méltán, de nem tudom, hogy az „Őszi éjjel/ izzik a galagonya/izzik a galagonya/ruhája” vagy „A fákon piros láz van./Lányok sírnak a házban” sorok képesek-e ugyanazt a tartalmat és atmoszférát érzékeltetni egy svéddel, mint velem. Ezért hát elég meddő lenne afelett töprengeni, hogy az idei favorit megérdemelten jutott-e a díj birtokába vagy sem – azért mondom, mert régebb néha én is űztem ezt a sportot, sőt tavaly ilyenkor meglehetősen ironikus felhangokkal juttattam kifejezésre az aktuális győztes személyével való mélységes elégedettségemet.

(tovább…)

A Zónát Sztrugackijék hozták létre és rendezték be, Tarkovszkij beleűzte az embert, aztán Csernobil ideszülte valami istenverte párhuzamos világból Pripjatyot. Az ige testté lőn.

Arkagyij Sztrugackij 1991-ben meghalt, testvére, Borisz ma is él. Nem tudom, jártak-e a posztcsernobili Pripjatyban, vittek-e csavarokat magukkal, kis vászonzsákban, reszkettek-e a félelemtől, amikor a járdából kinőtt nyárfát megkerülve beléptek a városi kórház egyik kórtermébe, ahol a málló csempeburkolat cserepei között a rozsdásodó vaságyakat kerülgetve véletlenül belerúgtak egy konzerves dobozba, a zaj pedig percekig visszhangzott a sötétbe vesző folyosón. Tarkovszkij is járhatott volna Csernobilban, bő félévvel az 1986 április 26-i katasztrófa után halt meg.

(tovább…)

Mircea Cărtărescu írja új könyvében, a Frumoasele străine címűben, hogy mély meggyőződése: minden román művész Párizsban élt valaha, előző életében, másként nehéz megmagyarázni, miért bír ekkora hatással ez a város a románságra. Ha ő mondja, bizonyára így is van, kevés nála illetékesebb ember van ebben a témában, és nem csak azért, mert a kortárs román irodalomnak ő a legjobb nevű, az irodalmi sikerben leginkább „megfürdött” szerzője. Rövid zárójel: amióta olvastam a Nostalgiát,  Cărtărescu irodalmi híve vagyok, és ezen már-már gyanúsan „nagyra nőtt” népszerűsége sem tudott változtatni, bár a kezdeti cinkos bennfentesség érzését óhatatlanul lerombolta – ma már mindenkinek illik legalább hallomásból ismernie a román nyolcvanasok ikonját, még Băsescu államelnöknek is, ami azért, lássuk be, az egykori hajóskapitány habitusát ismerve nem kis dolog.

Nem Cărtărescuról szeretnék értekezni most, csak hát az a szerencsés együttállás történt meg a minap, hogy az írásom elején említett könyvét éppen franciaországi utazásom során olvastam.

(tovább…)

Hogy közeleg a Szilveszter… hogy fenéken billentjük az Óévet… hogy, egyensúlyunkat vesztve, belepottyanunk az Újba, mint pápua az ismeretlen-ismerős bidébe… kívánok én is, ó, (p)ártatlan képpel, Boldog Újesztendőt, Ernővel, a Széppel.

(tovább…)

Ma reggel jött a hír. Meghalt a Nemzeti Bárd, Adrian Păunescu. Eddig rendben is van. Élt, meghalt. Gondoltam, vannak, akik szerették, ők majd megsiratják. A többi meg többé-kevésbé elégedetten, esetleg közömbösen megy tovább. Mekkorát lepődtem ehhez képest, amikor bekapcsoltam a tévét, és minden csatorna csapjából ő folyt. A Nagy Költő. A Nagy Ellenzéki. A Nagy Ellentmondásos. A Nagy Újságíró. Ilyen kaliberű poéta-váteszre sokáig várhat még a nemzet, és hej, az emberek gyűlölete ölte meg szegényt. Mint Michael Jacksont. (Utóbbi zseniális összehasonlítás egy másik nagy gondolkodótól, Florin Piersictől származik.) Na és berzenkedést is láttam-hallottam, miszerint a nemzetközi sajtó nem a második Eminescut látja benne, hanem – bár megemlékezik a decseszről – egyszerűen Nicolae Ceaușescu elvtársat dicsőítő költőként emlegeti.

(tovább…)

Következő oldal »