Székelykatalánok reloaded, avagy a magyar, a román meg a szanyi

Szegény Szanyi Tibor bizonyára nem gondolta volna, hogy a közösségi emlékezet sajátos logikája alapján egyszer majd egy lapra kerül a székely zászlóügy apropóján orbitálisat hisztériázó román politikusokkal és médiahiénákkal. A kettőnek nyilván nincs semmi (tudatos) köze egymáshoz, a történések a két ország különböző típusú össznépi pszichopatológiájába íródnak bele, de az elmúlt napokban-hetekben az erdélyi magyar identitást érő inzultusok mintegy egymásra tevődtek, a „két tűz között” érzésének jegyében így kapcsolódhatnak össze az erdélyi magyarokat láthatóan passzióból sértegető magyarországi politikus megnyilvánulásai az ennél sokkalta fajsúlyosabb, diplomáciai szintig fajult székely–magyar–román szimbólumháborúval.

Reklámok

 

Két mondat a zsarnokságról…

…az újabb és újabb ügynökügy(ek) kapcsán – szerényen, partvonalról, mint aki gyerekfejjel élte meg a diktatúrát.

1. Nem hiszek abban a kétpólusú narratívában, amely „bűnösökre” és „áldozatokra” osztja az országot, egyrészt mert – szerény tud(om)ásom szerint – a rendszer sokkal komplikáltabban működött (a megfigyelők megfigyelőit is megfigyelték, s így tovább, da capo al fine), másrészt túl nagy teret hagy a bűnbakképzésnek: a rendszert valamilyen pozícióban azért mégiscsak kiszolgáló „tiszták” ráboríthatják a bilit a leleplezett kevesekre, s ezzel le is van tudva a múlttal való szembenézés – vagyis ez végső soron elkenéshez, önfelmentéshez vezet.

2. Nem hiszek ugyanakkor az ellenkezőjében sem, vagyis abban a – manapság elég népszerű – elméletben, miszerint mindannyian bűnösök vagyunk, az egész társadalom egyemberként felelős a zsarnoki rendszer működtetésében való részvételért; egyrészt azért, mert ez igaztalan a kevés valódi, meg nem alkuvó ellenállóval szemben, másrészt mivel ha mindenki vétkes, akkor senki sem az, a felelősség szétterül, feloldódik a közös bűnben, az egyéni felelősség fogalma gyakorlatilag megszűnik – vagyis ez (is) végső soron elkenéshez, önfelmentéshez vezet.

Harmadik mondat még nincs, ha valaki tudja, hogy mi lenne az, írja ide.

 

Ius murmurandi

Kommentárok egyre bővülő sora figyel fel arra, hogy Ponta új „magyarságpolitikával” kísérletezik. Előbb Király András újbóli államtitkári kinevezése ütött szöget a politikai zaccból olvasók fejébe, majd következett Frunda György Ponta személyes tanácsadójává való kinevezése és Geréd Beatrix ideiglenes megbízása a statisztikai hivatal élén. A még lebegtetett kategóriában pedig ott találjuk Markó Attila RMDSZ-es helyettesítésének tervét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az élén.

 

Az azeri balta

Itt van ez az örmény-azeri ügy, és csak kapkodjuk a fejünket a golyózáporban. Nincs értelme mentegetni a magyar kül- és igazságpolitikát: a jelen állás szerint ez akkora diplomáciai fiaskónak látszik, hogy a fal adja a másikat. Nem tudom, mi áll a háttérben, és hogy mekkora az a kőolajmennyiség, amiért megérte belevinni Magyarországot ebbe a botrányba. Azt sem tudom, jogszerűen kit illet meg Hegyi Karabah, és hogy melyik félnek van – ha van – igaza.

 

A csipkelogika vége

A mininépszámlálás állami költségvetéssel színre vitt paródiája ismételten rádöbbentette a közvéleményt arra, hogy mennyire gyengék, sérülékenyek az állami intézmények. Nem az alkotmány és a törvény határozza meg funkciójukat és működésüket, hanem az a szerep, amelyet az intézményeket belakó politikai érdekek nekik szánnak. Valójában egy rejtett, de folyamatos küzdelem folyik az állami intézmények funkcionális – de nyilvánosan ellenőrízhető és számonkérhető – logikája és a politikai érdekek rejtett nyomulása között. A folyamat paradoxiái leginkább abból fakadnak, hogy a politikai érdekeknek ahhoz, hogy valamiképpen uralni tudják a „semleges” hivatásra szánt intézményeket, el kell fogadniuk azt, hogy ezt csakis az intézményi autonómia és az abból fakadó formális szabályok nyilvános számonkérhetősége mellett tehetik.

E paradoxiákat mostanság leginkább az alkotmánybíróság ébredezésén figyelhetjük meg.

 

Băsescu: az ember, aki nagyon ott volt

Menjen vagy maradjon Traian Băsescu? Július 29-én este kiderül, hogy a választópolgárok támogatják-e vagy sem az államfő menesztését, amit a Ponta-Antonescu rezsim már megszavaztatott a parlamentben.

A Reflektórium szerzői megfogalmazták véleményüket a kérdésről, a bejegyzés végén pedig szavazni lehet.

 

A román dualizmus

A XX. század politikai filozófiájának „sötét géniusza”, Carl Schmitt úgy látta, hogy a tiszta politikumot (amelyet ő „das Politische”-nek, „a politikai”-nak nevezett) a rendkívüli helyzetekben – szükségállapotban, lázadásokkor, forradalmak idején, illetve intézmények összeomlásakor – pillanthatjuk meg a legvilágosabban. Egyébként is létezik, csak „normális időkben” a jog, a szokások, az intézményesült eljárási szabályok magukba szippantják, és ekként korlátozzák, illetve koreografálják megjelenését.

Mindaz, ami Băsescu leváltása kapcsán Romániában végbemegy, most a politikum vaskosabb világaként is érthető, hiszen a kvázifelrúgott politikai intézményrendszer visszaküldi a politikusokat a kályhához, azaz: rákényszeríti őket arra, hogy autentikusabb mivoltjuk – politikai kultúrájuk – felől induljanak a megoldások keresésére.

Mit látunk tehát?