2010. november


Minden csoda három napig tart. Nemsokára remélhetőleg a feledés homályába vész tehát ez a rettenetesen kellemetlen história, a magyar Nemzeti Színház és a román nemzeti ünnep körül kialakult bonyodalom is. Addig viszont – a képletesen értett három napig – alkalmas mindenféle indulatok szítására, fogaknak csikorgatására, bokáknak csattogtatására, vélt és valós sérelmek felhánytorgatására, minden oldalról. Mindez miért? Túl egyszerű lenne elintézni annyival, hogy a. Alföldi Róbert idióta, nemzetietlen köcsög; b. Alföldi Róbert tájékozatlan és érzéketlen, bár jószándékú; c. Alföldi Róbert nagyon helyesen cselekedett, amikor bérbeadta a Nemzetit december elsejére a románoknak, csak mi, magyarok intoleráns bunkók vagyunk, akik nem bírjuk felfogni ésszel az eseményben rejlő megbékélési lehetőséget.

Márpedig mindegyik fentebbi álláspont megtalálható a tengernyi reakció között. Nem szeretném feleslegesen szaporítani a szót és tologatni a szart egyik térfélről a másikra, de ez a téma, felszíni jelenségjegyein túlmenően, megérdemel még egy kört, mert lényegi (identitás)problémákat érint.

(tovább…)

Reklámok

Ma reggel jött a hír. Meghalt a Nemzeti Bárd, Adrian Păunescu. Eddig rendben is van. Élt, meghalt. Gondoltam, vannak, akik szerették, ők majd megsiratják. A többi meg többé-kevésbé elégedetten, esetleg közömbösen megy tovább. Mekkorát lepődtem ehhez képest, amikor bekapcsoltam a tévét, és minden csatorna csapjából ő folyt. A Nagy Költő. A Nagy Ellenzéki. A Nagy Ellentmondásos. A Nagy Újságíró. Ilyen kaliberű poéta-váteszre sokáig várhat még a nemzet, és hej, az emberek gyűlölete ölte meg szegényt. Mint Michael Jacksont. (Utóbbi zseniális összehasonlítás egy másik nagy gondolkodótól, Florin Piersictől származik.) Na és berzenkedést is láttam-hallottam, miszerint a nemzetközi sajtó nem a második Eminescut látja benne, hanem – bár megemlékezik a decseszről – egyszerűen Nicolae Ceaușescu elvtársat dicsőítő költőként emlegeti.

(tovább…)

Jót nevettem annak idején azon, hogy az eredetileg a holokauszt tagadását büntetni hivatott, majd a kormányváltás után a kommunizmus rémtettei tagadásának büntethetőségével kiegészített magyarországi jogszabály első „áldozata” Biszku Béla egykori belügyminiszter, az ’56 utáni megtorlások kulcsfigurája lehet. Én egyébként sem akkor nem voltam, sem most nem vagyok híve annak, hogy embereket történelmi tények tagadása miatt vigyenek bíróság elé. Azt gondolom ugyanis, hogy aki azt állítja, a Harmadik Birodalomban nem volt semmiféle zsidóüldözés vagy a gulágok tkp. barátságos ideológiai üdülőtelepek voltak, az szimplán hülye. A hülyeség pedig, úgy tudom, nem büntetőjogi kategória.

(tovább…)

Eszem ágában sem volt soha mindenszentek ünnepéről, a halottak napjáról vagy bármiféle halottkultuszról írni sem itt, sem máshol – most se tenném, ha nem botlottam volna bele a virtuálszövevényben ebbe a szösszenetbe. A szerzője jeles publicista, de önmagában ez nem késztetett volna arra, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsak neki; csakhogy hirtelen úgy éreztem magam, mint ama Cseh Tamás-dal lírai énje, hogy tudniillik: „A legjobb vicceket egész életében / november elsején mondta el fivérem, / fülembe üvöltött s közben az asztalra vert.” Az illető cikkentyűben az az érdekes, hogy bár szerzője minden bizonnyal nonkonformista megszólalásnak szánta, valójában szimptomatikusan konvencionális megfogalmazása egy trendi életérzésnek és nézetrendszernek.

(tovább…)