Magyarország


gyp„Miben hisznek, kik nem hisznek?” – fogalmazta meg indító kérdését egy 1995-96-os nyilvános levélváltást összefoglaló kis beszélgetőkönyv, amelyben Umberto Eco és Carlo Maria Martini bíboros társalgott a modern világ etikai és történelemszemléleti kérdéseiről. Miben hisznek azok, akik elvetették a vallás által nyújtott, szilárdnak gondolható etikai és szemléleti fogódzókat? Mi az, ami az istenhit nélküli modernség apokalipszis-képzeteiben vagy a remény modern működésében, a hittelenség racionális látszatai mellett is valami „hitet” éltet tovább a kereszténység kulturális örökségeként?

Nos, valahogy hasonló kérdésünk támad, ha fogódzót keresünk György Péter új könyve (Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Magvető, Budapest, 2013.) indítékainak és céljainak a megértéséhez.

Mert: mit konstruálnak azok, akik csak dekonstruálnak?

(tovább…)

szekely-zaszlo-7

Szegény Szanyi Tibor bizonyára nem gondolta volna, hogy a közösségi emlékezet sajátos logikája alapján egyszer majd egy lapra kerül a székely zászlóügy apropóján orbitálisat hisztériázó román politikusokkal és médiahiénákkal. A kettőnek nyilván nincs semmi (tudatos) köze egymáshoz, a történések a két ország különböző típusú össznépi pszichopatológiájába íródnak bele, de az elmúlt napokban-hetekben az erdélyi magyar identitást érő inzultusok mintegy egymásra tevődtek, a „két tűz között” érzésének jegyében így kapcsolódhatnak össze az erdélyi magyarokat láthatóan passzióból sértegető magyarországi politikus megnyilvánulásai az ennél sokkalta fajsúlyosabb, diplomáciai szintig fajult székely–magyar–román szimbólumháborúval.

(tovább…)

Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.

(tovább…)

Itt van ez az örmény-azeri ügy, és csak kapkodjuk a fejünket a golyózáporban. Nincs értelme mentegetni a magyar kül- és igazságpolitikát: a jelen állás szerint ez akkora diplomáciai fiaskónak látszik, hogy a fal adja a másikat. Nem tudom, mi áll a háttérben, és hogy mekkora az a kőolajmennyiség, amiért megérte belevinni Magyarországot ebbe a botrányba. Azt sem tudom, jogszerűen kit illet meg Hegyi Karabah, és hogy melyik félnek van – ha van – igaza.

(tovább…)

Na, én is beleszaladtam az új Tévémaciba. És bennem is fölhorgadt a kérdés: kellett ez? S ha igen, pont így? No de mire nekiültem volna, kiderült, hogy a témát gyakorlatilag szétírták. Nem is linkelek, képtelen lennék annyi szót aláaknázni, ahány mindenfélét találtam imitt-amott. Már azon voltam, hogy lemondok az egészről, amikor találtam egy kreatív-elemző videót. S akkor, tessék.

Először is: ilyen volt (vagy pontosabban, ilyenek voltak).

És akkor itt van az nyúédzses Matzi, kritikai kiadásban. (Igazán bájos, még ha itt-ott mellélő is a szerző.)

Sok komment nincs. Akibe szorult cseppnyi ízlés, látja a különbséget. A kérdés nem is az, hogy miért kellett cserélni. Előfordul az ilyen. Hanem inkább ez: ha már kicserélték, mi a fenének ilyenre? Mer’ a régi egy elmúlt rendszer kelléke volt? Komcsi múmia? Vagy agglegény? Szingli? Netán rohadt buzeráns? Pedofil vadállat? Vagy esetleg: csak? Erre válaszoljon már valaki. Mert szakmai kritériumok nem játszhattak itt szerepet, ezt még a vak is látja. És akkor csatlakoznék a neten skandálókhoz: Kérem szépen, tisztelt illetékes nénik-bácsik, ha ráuntak a homokozásra, nem lehetne mégis visszacsinálni?

Úgy tűnt, hetekig egy fortélyos vélelem igazgatja majd a magyar közéletet: Schmitt Pál plágiumügyének az a mikszáthi kedélyű elkenése, amelyben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának jelentése részeltette a következménynélküliségen régóta edződő magyar közvéleményt. (tovább…)

A lengyelek barátaink. Ez olyan axióma, amit még azok is tudnak, akik életükben nem találkoztak valódi, hús-vér lengyellel – és ez fordítva is igaz. Amikor – évekkel ezelőtt – volt szerencsém megjárni Lengyelországot, az volt az egyik legkellemesebb élményem, hogy a lengyel-magyar barátság nem csak egyoldalú mítosz, egy kis(ebb) nép vonzódása egy másik, jóval számosabb – bár hasonlóan hányatott sorsú – nemzet iránt: a lengyelek is kapásból vágják a polak węgier dwa bratankit, ha megtudják rólad, hogy magyar vagy. (Ehhez kapcsolódik az az anekdota, miszerint egyik, Varsóba tévedt nemzettársunk egy kocsmában oroszul próbálván meg kommunikálni – rokon nyelv vagy mifene –, arra eszmélt, hogy egy lengyel polgár térdel felette, kezében szorongatja hősünk útlevelét, és így rimánkodik: bocsáss meg, magyar testvérem, félreértés volt. Lehet, hogy nem igaz, de tökéletesen hihető.)

(tovább…)

Következő oldal »