Monnyonle


szekely-zaszlo-7

Szegény Szanyi Tibor bizonyára nem gondolta volna, hogy a közösségi emlékezet sajátos logikája alapján egyszer majd egy lapra kerül a székely zászlóügy apropóján orbitálisat hisztériázó román politikusokkal és médiahiénákkal. A kettőnek nyilván nincs semmi (tudatos) köze egymáshoz, a történések a két ország különböző típusú össznépi pszichopatológiájába íródnak bele, de az elmúlt napokban-hetekben az erdélyi magyar identitást érő inzultusok mintegy egymásra tevődtek, a „két tűz között” érzésének jegyében így kapcsolódhatnak össze az erdélyi magyarokat láthatóan passzióból sértegető magyarországi politikus megnyilvánulásai az ennél sokkalta fajsúlyosabb, diplomáciai szintig fajult székely–magyar–román szimbólumháborúval.

(tovább…)

Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.

(tovább…)

  1. A helyszín

Torockószentgyörgy.

Közelebbről: a pazar kivitelezésű Székelykő Kúria. Találó elnevezés, ugyanis látogató kedvére csodálhatja a híres-nevezetes Székelykő égbe szökkenő sziklatömbjét az épület előtti (mögötti) füves térségről.

A nagy zöld mező és a kő között idilli életkép: békésen szántogató helybeliek. Kétségtelen: ez itt Erdélyország. Tündérország. Na igen: a látszat. (tovább…)

Na, én is beleszaladtam az új Tévémaciba. És bennem is fölhorgadt a kérdés: kellett ez? S ha igen, pont így? No de mire nekiültem volna, kiderült, hogy a témát gyakorlatilag szétírták. Nem is linkelek, képtelen lennék annyi szót aláaknázni, ahány mindenfélét találtam imitt-amott. Már azon voltam, hogy lemondok az egészről, amikor találtam egy kreatív-elemző videót. S akkor, tessék.

Először is: ilyen volt (vagy pontosabban, ilyenek voltak).

És akkor itt van az nyúédzses Matzi, kritikai kiadásban. (Igazán bájos, még ha itt-ott mellélő is a szerző.)

Sok komment nincs. Akibe szorult cseppnyi ízlés, látja a különbséget. A kérdés nem is az, hogy miért kellett cserélni. Előfordul az ilyen. Hanem inkább ez: ha már kicserélték, mi a fenének ilyenre? Mer’ a régi egy elmúlt rendszer kelléke volt? Komcsi múmia? Vagy agglegény? Szingli? Netán rohadt buzeráns? Pedofil vadállat? Vagy esetleg: csak? Erre válaszoljon már valaki. Mert szakmai kritériumok nem játszhattak itt szerepet, ezt még a vak is látja. És akkor csatlakoznék a neten skandálókhoz: Kérem szépen, tisztelt illetékes nénik-bácsik, ha ráuntak a homokozásra, nem lehetne mégis visszacsinálni?

Úgy tűnt, hetekig egy fortélyos vélelem igazgatja majd a magyar közéletet: Schmitt Pál plágiumügyének az a mikszáthi kedélyű elkenése, amelyben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának jelentése részeltette a következménynélküliségen régóta edződő magyar közvéleményt. (tovább…)

Két hír.

Illusztráció: A mások élete (német film, 2006, r. Florian Henckel von Donnersmarck)

Az egyik: Romániában a képviselőház – a baloldali-liberális ellenzék távollétében – elfogadta az átvilágítási törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az egykori pártállami apparátus vezető funkciót betöltő tagjai öt évig ne vállalhassanak köztisztséget.

Holt lovon patkó, mondhatnánk, de csak részben lennénk igazságosak. Mert igaz ugyan, hogy miután végigszenvedtük Ion Iliescu két és fél elnöki ciklusát és a legsötétebb pártnomenklatúra sikeres hatalomátmentési kísérleteit, ez a törvény ma már korántsem olyan aktuális, mint lett volna mondjuk tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Valószínűleg nem így nézne ki ez az ország, ahogy kinéz, ha rögtön a rendszerváltozás utáni években útját lehetett volna állni a teljes politikai és gazdasági életet behálózó posztkommunista elit restaurációjának. Ráadásul a vezető beosztású egykori KISZ-esek „mentesítésével” – némi képzavarral – kihúzták a törvény valódi méregfogát; gondolom, „fiatalság, bolondság” alapon.

Mégis: bár radikálisan valószínűleg nem változtatja meg a romániai politikai-pénzügyi elit és a társadalom szerkezetét, morális okokból nem szabad lebecsülni a lusztrációs törvény jelentőségét. Különösen a másik hír ismeretében.

(tovább…)

Ritka pillanata volt a magyar politikának a január másodikai, hétfői este. Az a politikai erőtér, amely politikusok, civilek, tüntetők és más „szubkulturális előadóművészek” révén láthatóvá tette magát az Opera belső és külső tere között, ahhoz hasonlítható élménnyel jutalmazta meg megfigyelőit, amilyennel – például – a Smithsonian Intézetben részesülhetnek, mikor valamelyik muzeális értékű technikai berendezés működését követhetik nem üzemszerű, de mindenki számára láthatóvá tett „in vitro” (szemléltető) működtetés révén. (tovább…)

Következő oldal »