Kult


Kolozsváros, magyar város?

A Reflektórium szerkesztőinek palávere a Kolozsvári Magyar Napok keretében, augusztus 17-én, pénteken 17 órakor az Insomnia kávéházban.

(tovább…)

Reklámok

Enrico Fermi olasz földlakó volt, többek közt az első nukleáris reaktor megalkotója. Fizikai Nobel díjat kapott, de nem ezért. Szilárd Leó magyar földlakó volt, az első, aki felismerte, hogy az atombomba megcsinálható. Nem kapott fizikai Nobel díjat. Viszont elneveztek róla egy kisbolygót. A két kiváló földlakó egy alkalommal a marslakókról beszélgetett. Fermi méltatlankodva mesélte kollégájának: nem érti, hol késlekednek a marslakók, az ő számításai szerint ugyanis már rég itt kellene lenniük a Földön. Szilárd Leó ezt válaszolta: de kedves Enrico, hiszen itt vannak köztünk, csak magyaroknak mondják magukat.

(tovább…)

Na, én is beleszaladtam az új Tévémaciba. És bennem is fölhorgadt a kérdés: kellett ez? S ha igen, pont így? No de mire nekiültem volna, kiderült, hogy a témát gyakorlatilag szétírták. Nem is linkelek, képtelen lennék annyi szót aláaknázni, ahány mindenfélét találtam imitt-amott. Már azon voltam, hogy lemondok az egészről, amikor találtam egy kreatív-elemző videót. S akkor, tessék.

Először is: ilyen volt (vagy pontosabban, ilyenek voltak).

És akkor itt van az nyúédzses Matzi, kritikai kiadásban. (Igazán bájos, még ha itt-ott mellélő is a szerző.)

Sok komment nincs. Akibe szorult cseppnyi ízlés, látja a különbséget. A kérdés nem is az, hogy miért kellett cserélni. Előfordul az ilyen. Hanem inkább ez: ha már kicserélték, mi a fenének ilyenre? Mer’ a régi egy elmúlt rendszer kelléke volt? Komcsi múmia? Vagy agglegény? Szingli? Netán rohadt buzeráns? Pedofil vadállat? Vagy esetleg: csak? Erre válaszoljon már valaki. Mert szakmai kritériumok nem játszhattak itt szerepet, ezt még a vak is látja. És akkor csatlakoznék a neten skandálókhoz: Kérem szépen, tisztelt illetékes nénik-bácsik, ha ráuntak a homokozásra, nem lehetne mégis visszacsinálni?

Igazából az internet kívül esik az establishmenten. Az internet lényegét tekintve csak tartalomként vagy infrastruktúraként tekint az olyan nehézkes és esetleges rendszerekre, mint az állam, a jog, vagy a gazdaság. Az establishment csak akkor tudná legyőzni az internetet – miután megértette számára meglehetősen idegen természetét –, ha annak fizikai létét venné célba radikális – és öngyilkos – lépésekkel. Például ha elkezdené módszeresen, fizikailag megsemmisíteni a teljes internetet, közvetlenül vagy közvetve megsértve ezáltal minden elképzelhető emberi jogot, közvetve vagy közvetlenül veszélyeztetve ezzel emberek milliárdjainak életét. Éppen ezért nem is áll szándékában legyűrni az internetet, nem is tudná – csakhogy nem biztos, hogy számára egyértelmű: a szabad információáramlás megszüntetése magát az internetet semmisítené meg.

(tovább…)

Meghalt Garas Dezső. Isten látja lelkét, nagy színész volt. Nem akarok erről beszélni, nem is tudnék. Színházi szerepekben nem láttam, határon túl játszott többnyire. A filmjeit viszont láthattuk. Egyet szeretnék kiemelni közülük: Sándor Pál 1973-as Régi idők focija című opuszáról van szó. A magyar filmművészet egyik remekműve ez. De még erről sem akarok beszélni. Inkább arról a kulcsmondatról, amit Minarik Ede (azaz Garas Dezső) mosodás és focirajongó mond egy adott pillanatban: Kell egy csapat!

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.

Korniss Dezső: Pásztorok (1982)

Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)

Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével  búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.

(tovább…)

Nagy szeretettel gondolok vissza arra a pár évvel korábbi esetre, amikor a CNA (Nemzeti Audiovizuális Tanács) hatalmas erőkkel támadt a Minimax nevű, gyermekeknek sugárzó tévéadóra, hogy ejnye, az egyik műsorpontjuk bizony közerkölcsöket sért. A Jankovics Marcell rendezte Magyar népmesék című sorozat egyik epizódjáról volt szó (A királykisasszony jegyei a címe), amelyben egy furfangos kondás ráveszi a koronás leányzót, hogy felemelje a szoknyáját, és bizony láthatóvá válik egy stilizált primér nemiszerv.

(tovább…)

Következő oldal »