A mininépszámlálás állami költségvetéssel színre vitt paródiája ismételten rádöbbentette a közvéleményt arra, hogy mennyire gyengék, sérülékenyek az állami intézmények. Nem az alkotmány és a törvény határozza meg funkciójukat és működésüket, hanem az a szerep, amelyet az intézményeket belakó politikai érdekek nekik szánnak. Valójában egy rejtett, de folyamatos küzdelem folyik az állami intézmények funkcionális – de nyilvánosan ellenőrízhető és számonkérhető – logikája és a politikai érdekek rejtett nyomulása között. A folyamat paradoxiái leginkább abból fakadnak, hogy a politikai érdekeknek ahhoz, hogy valamiképpen uralni tudják a „semleges” hivatásra szánt intézményeket, el kell fogadniuk azt, hogy ezt csakis az intézményi autonómia és az abból fakadó formális szabályok nyilvános számonkérhetősége mellett tehetik.

E paradoxiákat mostanság leginkább az alkotmánybíróság ébredezésén figyelhetjük meg.

A román alkotmánybíróság korábban a politikailag eleve eldöntött dolgok jogi cizellálójának tűnt, politikailag megkonstruált döntéseket dekorált a maga kicsipkéző jogi logikájával. Semmi nem volt ebben abból a céltudatos jogi aktivizmusból, amellyel – például – a magyar alkotmánybíróság a magyar átmenetnek a ’90-es évek első felében medret szabott, és amely élővé tette a „láthatatlan alkotmány” fogalmát.

Mára azonban a román alkotmánybíróság is felébredni látszik csipkelogikai álmából, és kezd önálló szereplőként viselkedni az államfő – kormány – parlament háromszög mellett. Csakhogy ébredése épp az említett paradoxonokkal telített: most látszanak igazából a politikai befolyásnak azok a csatornái, amelyeket korábban a testület általános csipkelogikus viselkedéséből csupán sejtettünk.

Most pontosan láthatóvá vált, hogy a kilenc alkotmánybíró milyen politikai táborokhoz kapcsolódik, milyen szakmai színvonalat képvisel (e tekintetben az alkotmánybíráknak a tévériporterek mikrofonjai előtti motyogásai igen meggondolkodtatóak voltak), mint ahogy az is, hogy a bírák politikai affinitása nem érvényesül teljes egyértelműséggel. És láthatóvá vált, hogy az autonóm szereplővé válás további súlyos döntések meghozatalával jár.

Az első stratégiai kérdés, amelyet a csipkelogikából kilépő testületnek a maga számára tisztáznia szükséges: milyennek is kellene lennie a román alkotmánybíróságnak?

Bragyova András Az alkotmánybíráskodás elmélete című művében az alkotmányok két típusát különbözteti meg, amelyek meghatározzák az alkotmánybíráskodás típusát is. Az egyik a statútum-alkotmány, amely eljárásokat és hatásköröket határoz meg, azaz a politikai rendszer legfontosabb összetevőinek és ezek kapcsolatának a jogi rögzítésére szolgál. Fő célja az állam szabályozása és korlátozása; az ilyen alkotmányban az állam fogalma az állam alkotmányos hatásköreinek összességével azonos. A jogokat eljárási szempontból szabályozza, azt határozza meg, hogy az állam szervei az egyénnel szemben mit tehetnek meg, s mit nem, így az egyén jogait állampolgári jogokként fogja fel, melyek az állam és az egyén kapcsolatára vonatkoznak. A szubsztantív alkotmány ezzel szemben alapjogokként ragadja meg az alkotmányos jogokat, amelyek alanyi jogokat és szabadságokat alapoznak meg. A két típusnak megfelelően az alkotmánybíráskodásnak is két típusa van: állambíráskodás és normabíráskodás.

A román államnak most, ebben a politikatörténeti léptékkel is meghatározó korszakban elsősorban állambíráskodásra van szüksége. Nem mintha az alapjogok kérdése kevésbé lenne fontos, de mindaddig, amíg az államnak az egyén jogaival szemben oly voluntarisztikusan nagy tere van, mint amilyen most a választójog kapcsán is látható, prioritása mindenképp az állambíráskodásnak van. (Azt itt nem is említve, hogy a román alkotmányozók is hallgatólagosan erre összpontosítottak annak idején.)

Az önálló szereplővé vált alkotmánybíróságnak tehát e célból kellene megalapoznia intézményi autonómiáját. Ehelyett az önállóság karikatúráját kaptuk: a határozatlanságot és a felelőtlenséget. Az „államfő-perben” hozott döntés elhalasztása a román állam működőképességét ássa alá. A halasztás 40 napja (igaz, ebből később „csak” 30 lett) pedig rosszhiszeműségként is érthető.

Mert azon a feltételezésen alapszik, hogy a választói névjegyzékek hamisak. Csakhogy ha vannak is erre mutató indíciumok, az alkotmánybíróság feladata nem az, hogy szokványos bírósági eljárásban feltárja ezeket, és ennek érdekében a kontroverziális eljárás parttalanságát és elhúzódását zúdítsa a közhatóságokra és a társadalomra, hanem az, hogy az állam stabilitása érdekében a létező adatok alapján gyors döntést hozzon. Ez lenne a speciális, csakis az elnök leváltásával és a népszavazással összefüggő feladata, majd – immár általános állambíráskodási funkciójának megfelelően – az, hogy rámutasson a választói névjegyzék naprakészen tartásának jogszerűségi és alkotmányossági anomáliáira.

De nem ez történt. Az alkotmánybíróság megállt az önállóvá válás első lépcsőfokán: olyan aktor lett, aki – megijedvén saját cselekvési lehetőségeitől – az ágens, azaz a kormányzati hatalom némi autonómiával rendelkező kiszolgálójának szerepébe menekült vissza.

Reklámok