Ma reggel jött a hír. Meghalt a Nemzeti Bárd, Adrian Păunescu. Eddig rendben is van. Élt, meghalt. Gondoltam, vannak, akik szerették, ők majd megsiratják. A többi meg többé-kevésbé elégedetten, esetleg közömbösen megy tovább. Mekkorát lepődtem ehhez képest, amikor bekapcsoltam a tévét, és minden csatorna csapjából ő folyt. A Nagy Költő. A Nagy Ellenzéki. A Nagy Ellentmondásos. A Nagy Újságíró. Ilyen kaliberű poéta-váteszre sokáig várhat még a nemzet, és hej, az emberek gyűlölete ölte meg szegényt. Mint Michael Jacksont. (Utóbbi zseniális összehasonlítás egy másik nagy gondolkodótól, Florin Piersictől származik.) Na és berzenkedést is láttam-hallottam, miszerint a nemzetközi sajtó nem a második Eminescut látja benne, hanem – bár megemlékezik a decseszről – egyszerűen Nicolae Ceaușescu elvtársat dicsőítő költőként emlegeti.

Leginkább az kavargatta gyomromat, hogy a beszélők nem huszonévesek, akiknek esetleg fingjuk sincs a történtekről, hanem a kor kisebb-nagyobbjai. Akik látták, láthatták a lánggal lobogás kulisszái mögött zajló másik színházat. A de facto kedvéért nézzünk pár adatot. Păunescu életműve valóban roppant: mintegy 300.000 sor. Ez egy Multivacnak is becsületére válna. Hadd tegyem hozzá, van köztük jó sor, nem is kevés. És nem csak mennyiségi szórásban. Aki kedveli a bizarr, priapizmusban szenvedő balos-népies-nemzeti pátoszt, talál remek szemet a 300.000 között. 1987-ben végeztem a középiskolával. Mi vagy tizennyolcan alkottuk az utolsó magyar félosztályt, amely kiballagott az Ady-Șincai líceum kapuján. (Értsd, utánunk a telivér román iskola.) A ballagási ünnepségen egy Fazakas Csaba nevű fazon elszavalta a Poziția de drepți című Păunescu-poémát. Akkor, ott, hidegrázósan működött. Később persze érteni véltem, miképpen szabadott nekünk Adrianba takarózni: mert hát ő az volt, aki, vagyis, akinek szabad volt ilyet írni, tehát nekünk szabad volt az ő poéziáját recitálni. Igaz, 1987-ben már kegyvesztett volt, viszont az ominózus verset 1981-ben írta. Menjünk tovább. A híres-hírhedt Cenaclul Flacăra 1.615 előadást ért meg 1973 és 1985 között (a mi generációnk látta, sőt, értett is valamit a képernyőn átizzadó tömeghisztériából), amikor is „a rendszer betiltotta”. A (mai) nemzeti gyásznapon orrvérzésig hallottam, hogy azért, mert egyre inkább rendszerellenessé vált. Kiváltó ok szintjén azért, mert bedőlt egy színházi karzat Plojestben, és maga alá temette az épp ott tomboló fiatalságot. Heten meghaltak. Pont. Egy 1985-ös Der Spiegel anyag szerint a Csénáklu Ceaușescu utasítására szűnt ugyan meg, de egy francot azért, mert rendszerellenes volt. Nicolae elvtárs csahos pacsirtája lassan a diktátor fejére nőtt. Egy ilyen happening ment a tévében, ott ültem kölyökként, bámultam a sztentori hangú rétort (mert mozgott a kép, és nem a Kondukátor szónokolt), amikor bejött apám, ránézett a képernyőre, és megjegyezte: Te, ez pont olyan, mint Hitler! Az említett Spiegel-szöveg Goebbels-párhuzamot vélt felfedezni e Păunescu-jelenések mögött. Hátborzongató volt ezt ma olvasni és emlékezni.

Na. Nem sorolom Păunescu életének különböző aspektusait, van róluk szakavatott, közelebbről-ismerő-láttató írás elég. Csak annyit szeretnék, hogy ebben a búsromán (jé, de jó, hogy ilyesmi is létezik), tömjénfüsttől barmuló hangulatban, amikor a szarból is tortát faragnak a gyászhoz ösztönösen értő mioritikus lelkek, engedtessék meg egy – nem fricska, nem gúnyolódás – kis korrekció a dolgok állására vonatkozóan. Adrian, jó hogy itt voltál, de jó, hogy most már nem itt vagy. A Jóisten bánjon veled kénye-kedve szerint.

Reklámok