A Reflektórium a Kolozsvári Magyar Napokon

Kolozsváros, magyar város?

A Reflektórium szerkesztőinek palávere a Kolozsvári Magyar Napok keretében, augusztus 17-én, pénteken 17 órakor az Insomnia kávéházban.

Hírdetés

 

Băsescu: az ember, aki nagyon ott volt

Menjen vagy maradjon Traian Băsescu? Július 29-én este kiderül, hogy a választópolgárok támogatják-e vagy sem az államfő menesztését, amit a Ponta-Antonescu rezsim már megszavaztatott a parlamentben.

A Reflektórium szerzői megfogalmazták véleményüket a kérdésről, a bejegyzés végén pedig szavazni lehet.

 

A Nyirő-“ügy”

Nyirő József – Zsögödi Nagy Imre tusrajza 1938-ból

Amikor már azt gondolhattuk, hogy a választási kampány – magyar vonatkozásban – legizgalmasabb mozzanata az a meglehetősen emelkedett szellemű vita lesz, amely arról szól, hogy csak könyékig vagy egyenesen derékig ildomos turkálni Tőkés László magánéletében, megérkezett a Nyirő-újratemetés „ügye”. Hamvak nélkül, egyelőre, bár azokat is kitartóan kutatják a román rendőrség illetékes szervei, magánautók csomagtartójában, ahol az ilyesmit hordani szokás. Én őket megértem, hülyék lennének, ha nem cuppannának rá a magyar irredentizmus témájára, amikor tálcán szállítják nekik azok a székelyföldi magyar úriemberek, akik maguk sem vetik meg a kampánykoszorúzást. Bizony, gyönyörűen süt a nap, és szivárog befelé Erdélybe a horthyfasizmus, suttyomban. Így megy ez; furfangosan, mint a székelyek.

Az viszont nem hagy nyugodni, ami Nyirő József egykori politikai szerepvállalása körül folyik az erdélyi magyar politika és szellem köreiben. Nevezetesen az a vád, hogy ő egykoron, finoman fogalmazva, a szélsőjobboldallal kacérkodott.

 

Kit visz a DNA A-val?

Emlékszel, Jedermann barátom, arra a kérdezős-felelős gyermekjátékra, amikor valaki feltette a kérdést: mit visz a kis hajó A-val? És akkor rá kellett vágni, hogy almát. Vagy autót. Vagy bármi A-val induló szót. Na, ha kérdőszót cserélünk, illetve a kis hajót helyettesítjük a DNA-val (Országos Korrupcióellenes Ügyosztály), akkor ez a játék így fog kinézni: Kit visz a DNA A-val? Apostut, naná!

 

A normalitás nyomasztó kísértete

Közpénzből élő politikusok magyarázzák „érvek” alapján: nem normális, hogy miután a közösség tisztségeikbe juttatta, és a közösség fizeti őket éppen az általuk lecsökkentett béréből és megemelt adóiból, ők átláthatóvá tegyék éppen azt, ami a leglényegesebb: hogy mit csinálnak a közpénzzel és a közösségtől kapott bizalommal.

 

A lírai svédasztal

Tomas Tranströmer munkásságát nem ismerem behatóan; azt mondják, nagy svéd költő, és nincs okom ezt kétségbe vonni. Az alapján, ami tőle az elmúlt napok Nobel-felhajtása révén a szemem elé került, nem egészen látom indokoltnak a bizottság döntését, de azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg minden elveszhet a kultúrák és nyelvek közti kommunikáció, a különböző mentalitások és értékszerkezetek közti közvetítés csatornáiban. Weöres Sándort mi rettenetesen nagy költőnek tartjuk, méltán, de nem tudom, hogy az „Őszi éjjel/ izzik a galagonya/izzik a galagonya/ruhája” vagy „A fákon piros láz van./Lányok sírnak a házban” sorok képesek-e ugyanazt a tartalmat és atmoszférát érzékeltetni egy svéddel, mint velem. Ezért hát elég meddő lenne afelett töprengeni, hogy az idei favorit megérdemelten jutott-e a díj birtokába vagy sem – azért mondom, mert régebb néha én is űztem ezt a sportot, sőt tavaly ilyenkor meglehetősen ironikus felhangokkal juttattam kifejezésre az aktuális győztes személyével való mélységes elégedettségemet.

 

A 15 éves, Sâncraiu de Mureş-i Jolt Marcău naplója – részlet

2030. szeptember 7.

Ma fel még másztam a bunikánál a padlásra, vannak ottan mindenféle nagy dobozok és egyéb ámbálázsok, tele vannak régi márfával, gondoltam, kicsit megcsercsetálom. Lefújtam a vastag práfot az egyik dobozról, s bele még dobtam egy pillantást. Volt ott mindenféle régi ziár, reviszta és könyv. Nem még kellett kétszer mondani, egyből odaragadtam melléje, mert engemet mindig intereszáltak az ilyen régi lukruk.

 

Hullámtörés

Lars von Trier: Melancholia (2011)

Alig egy hete arról diskuráltunk egy asztaltársaságban, hogy vajon van-e a mai filmművészetben – és egyáltalán, a művészetekben – olyan igazi provokatőr alkat, felforgató jelenség, aki nem a kanonizált trendforradalmárok langyos lábvizében áztatja artisztikus bütykeit, hanem pukkasztásának hitelessége és tétje – s ebből következően, némi veszélye – van. Én azt mondtam, hogy ha van ilyen, akkor minden bizonnyal Lars von Triernek hívják; nos, nem gondoltam volna, hogy az élet hamarosan tálcán kínálja álláspontom igazolását. A dán dog ma ismét beletenyerelt a levesbe, méghozzá alaposan: ennél messzebbre már nem is mehetett. A Cannes-i filmfesztiválon, ahol kereken tizenöt éve rendezői díjat, egy évtizede Arany Pálmát érdemelt, innentől persona non gratának minősül finoman szólva szerencsétlen mondatai miatt, új filmjét, a Melancholiát pedig előreláthatóan diszkvalifikálják.