Székelykatalánok reloaded, avagy a magyar, a román meg a szanyi

Szegény Szanyi Tibor bizonyára nem gondolta volna, hogy a közösségi emlékezet sajátos logikája alapján egyszer majd egy lapra kerül a székely zászlóügy apropóján orbitálisat hisztériázó román politikusokkal és médiahiénákkal. A kettőnek nyilván nincs semmi (tudatos) köze egymáshoz, a történések a két ország különböző típusú össznépi pszichopatológiájába íródnak bele, de az elmúlt napokban-hetekben az erdélyi magyar identitást érő inzultusok mintegy egymásra tevődtek, a „két tűz között” érzésének jegyében így kapcsolódhatnak össze az erdélyi magyarokat láthatóan passzióból sértegető magyarországi politikus megnyilvánulásai az ennél sokkalta fajsúlyosabb, diplomáciai szintig fajult székely–magyar–román szimbólumháborúval.

 

Két mondat a zsarnokságról…

…az újabb és újabb ügynökügy(ek) kapcsán – szerényen, partvonalról, mint aki gyerekfejjel élte meg a diktatúrát.

1. Nem hiszek abban a kétpólusú narratívában, amely „bűnösökre” és „áldozatokra” osztja az országot, egyrészt mert – szerény tud(om)ásom szerint – a rendszer sokkal komplikáltabban működött (a megfigyelők megfigyelőit is megfigyelték, s így tovább, da capo al fine), másrészt túl nagy teret hagy a bűnbakképzésnek: a rendszert valamilyen pozícióban azért mégiscsak kiszolgáló „tiszták” ráboríthatják a bilit a leleplezett kevesekre, s ezzel le is van tudva a múlttal való szembenézés – vagyis ez végső soron elkenéshez, önfelmentéshez vezet.

2. Nem hiszek ugyanakkor az ellenkezőjében sem, vagyis abban a – manapság elég népszerű – elméletben, miszerint mindannyian bűnösök vagyunk, az egész társadalom egyemberként felelős a zsarnoki rendszer működtetésében való részvételért; egyrészt azért, mert ez igaztalan a kevés valódi, meg nem alkuvó ellenállóval szemben, másrészt mivel ha mindenki vétkes, akkor senki sem az, a felelősség szétterül, feloldódik a közös bűnben, az egyéni felelősség fogalma gyakorlatilag megszűnik – vagyis ez (is) végső soron elkenéshez, önfelmentéshez vezet.

Harmadik mondat még nincs, ha valaki tudja, hogy mi lenne az, írja ide.

 

A csipkelogika vége

A mininépszámlálás állami költségvetéssel színre vitt paródiája ismételten rádöbbentette a közvéleményt arra, hogy mennyire gyengék, sérülékenyek az állami intézmények. Nem az alkotmány és a törvény határozza meg funkciójukat és működésüket, hanem az a szerep, amelyet az intézményeket belakó politikai érdekek nekik szánnak. Valójában egy rejtett, de folyamatos küzdelem folyik az állami intézmények funkcionális – de nyilvánosan ellenőrízhető és számonkérhető – logikája és a politikai érdekek rejtett nyomulása között. A folyamat paradoxiái leginkább abból fakadnak, hogy a politikai érdekeknek ahhoz, hogy valamiképpen uralni tudják a „semleges” hivatásra szánt intézményeket, el kell fogadniuk azt, hogy ezt csakis az intézményi autonómia és az abból fakadó formális szabályok nyilvános számonkérhetősége mellett tehetik.

E paradoxiákat mostanság leginkább az alkotmánybíróság ébredezésén figyelhetjük meg.

 

Băsescu: az ember, aki nagyon ott volt

Menjen vagy maradjon Traian Băsescu? Július 29-én este kiderül, hogy a választópolgárok támogatják-e vagy sem az államfő menesztését, amit a Ponta-Antonescu rezsim már megszavaztatott a parlamentben.

A Reflektórium szerzői megfogalmazták véleményüket a kérdésről, a bejegyzés végén pedig szavazni lehet.

 

A román dualizmus

A XX. század politikai filozófiájának „sötét géniusza”, Carl Schmitt úgy látta, hogy a tiszta politikumot (amelyet ő „das Politische”-nek, „a politikai”-nak nevezett) a rendkívüli helyzetekben – szükségállapotban, lázadásokkor, forradalmak idején, illetve intézmények összeomlásakor – pillanthatjuk meg a legvilágosabban. Egyébként is létezik, csak „normális időkben” a jog, a szokások, az intézményesült eljárási szabályok magukba szippantják, és ekként korlátozzák, illetve koreografálják megjelenését.

Mindaz, ami Băsescu leváltása kapcsán Romániában végbemegy, most a politikum vaskosabb világaként is érthető, hiszen a kvázifelrúgott politikai intézményrendszer visszaküldi a politikusokat a kályhához, azaz: rákényszeríti őket arra, hogy autentikusabb mivoltjuk – politikai kultúrájuk – felől induljanak a megoldások keresésére.

Mit látunk tehát?

 

Honfoglalás Teleormanba’

A szó legszorosabb értelmében fantasztikus szenzációról számolt be a minap a Gândul című nemzetes lap. Hogyaszongya, a népet megszámlálva, eccer csak kiderült: a Teleorman megyei Crângu faluban 74 darab magyar lélek létezik. Jesszusmária!

 

Döglött akták

Két hír.

Illusztráció: A mások élete (német film, 2006, r. Florian Henckel von Donnersmarck)

Az egyik: Romániában a képviselőház – a baloldali-liberális ellenzék távollétében – elfogadta az átvilágítási törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az egykori pártállami apparátus vezető funkciót betöltő tagjai öt évig ne vállalhassanak köztisztséget.

Holt lovon patkó, mondhatnánk, de csak részben lennénk igazságosak. Mert igaz ugyan, hogy miután végigszenvedtük Ion Iliescu két és fél elnöki ciklusát és a legsötétebb pártnomenklatúra sikeres hatalomátmentési kísérleteit, ez a törvény ma már korántsem olyan aktuális, mint lett volna mondjuk tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Valószínűleg nem így nézne ki ez az ország, ahogy kinéz, ha rögtön a rendszerváltozás utáni években útját lehetett volna állni a teljes politikai és gazdasági életet behálózó posztkommunista elit restaurációjának. Ráadásul a vezető beosztású egykori KISZ-esek „mentesítésével” – némi képzavarral – kihúzták a törvény valódi méregfogát; gondolom, „fiatalság, bolondság” alapon.

Mégis: bár radikálisan valószínűleg nem változtatja meg a romániai politikai-pénzügyi elit és a társadalom szerkezetét, morális okokból nem szabad lebecsülni a lusztrációs törvény jelentőségét. Különösen a másik hír ismeretében.

 

Kell egy csapat!

Meghalt Garas Dezső. Isten látja lelkét, nagy színész volt. Nem akarok erről beszélni, nem is tudnék. Színházi szerepekben nem láttam, határon túl játszott többnyire. A filmjeit viszont láthattuk. Egyet szeretnék kiemelni közülük: Sándor Pál 1973-as Régi idők focija című opuszáról van szó. A magyar filmművészet egyik remekműve ez. De még erről sem akarok beszélni. Inkább arról a kulcsmondatról, amit Minarik Ede (azaz Garas Dezső) mosodás és focirajongó mond egy adott pillanatban: Kell egy csapat!

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.