Két hír.

Illusztráció: A mások élete (német film, 2006, r. Florian Henckel von Donnersmarck)

Az egyik: Romániában a képviselőház – a baloldali-liberális ellenzék távollétében – elfogadta az átvilágítási törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az egykori pártállami apparátus vezető funkciót betöltő tagjai öt évig ne vállalhassanak köztisztséget.

Holt lovon patkó, mondhatnánk, de csak részben lennénk igazságosak. Mert igaz ugyan, hogy miután végigszenvedtük Ion Iliescu két és fél elnöki ciklusát és a legsötétebb pártnomenklatúra sikeres hatalomátmentési kísérleteit, ez a törvény ma már korántsem olyan aktuális, mint lett volna mondjuk tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Valószínűleg nem így nézne ki ez az ország, ahogy kinéz, ha rögtön a rendszerváltozás utáni években útját lehetett volna állni a teljes politikai és gazdasági életet behálózó posztkommunista elit restaurációjának. Ráadásul a vezető beosztású egykori KISZ-esek „mentesítésével” – némi képzavarral – kihúzták a törvény valódi méregfogát; gondolom, „fiatalság, bolondság” alapon.

Mégis: bár radikálisan valószínűleg nem változtatja meg a romániai politikai-pénzügyi elit és a társadalom szerkezetét, morális okokból nem szabad lebecsülni a lusztrációs törvény jelentőségét. Különösen a másik hír ismeretében.

A magyar Országgyűlés ugyanis a napokban elutasította az ún. ügynöktörvényt, vagyis Schiffer András LMP-s képviselő Az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről című indítványát. A Fidesz jóformán magyarázat nélkül, egyszerűen a hatalmi logikára támaszkodva söpörte le az asztalról a tervezetet, alternatív indítványt vagy módosító javaslatot pedig nem nyújtott be, s ez erősíti a gyanút, hogy nem kizárólag a Schiffer-indítvánnyal van problémája a kormányoldalnak, hanem magát a problémakört jegelnék. A jobboldali sajtó egy része élesen bírálta a döntést, néhány renitens kormánypárti képviselő pedig – köztük olyan meghatározó figurák, mint Balog Zoltán, L. Simon László vagy Hoffmann Rózsa – saját pártja többségi álláspontjával szembemenve, megszavazta az ellenzéki javaslatot. Tisztelet nékik, de sajnos nem voltak elegen.

Ne kerteljünk: ez az eredmény a kommunistaellenességet és az állampárti múlttal való leszámolást a magyar polgári-nemzeti tábor mindenkori belső „kötőszövetének”, identitásteremtő közös nevezőjének tekintő jobboldali törzsbázis arculcsapása (is). Biztos lesznek olyanok, akik találnak mentséget minderre, mert lelkileg úgy vannak berendezkedve, hogy meg tudják magyarázni maguknak és másoknak a vezér és a párt összes baklövését. Én nem szeretnék közéjük tartozni.

És nem azért, mintha azt gondolnám, hogy helyes lenne az egykori beszervezettek, jelentések írására kényszerített „spionok” körülményektől független kriminalizálása, mint azt a javaslatot elutasítók némelyike, kissé álszent módon, sugallni igyekszik. Az egykori állambiztonsági akták nyilvánossá tétele azonban nem is erről szól: az ügynökkérdés csak a jéghegy csúcsa. A jéghegy csúcsa nélkül viszont a láthatatlan, elsüllyedt „alapzathoz” sem juthatunk el, minden, az állambiztonsági szolgálatok működését feltáró adat és adalék rejtve marad, az űrt pedig az időnkénti, műbotránnyá dagadó „kiszivárogtatások” és „leleplezések” töltik be – kontextusukból kiragadva, mert a kontextus titkosított és hozzáférhetetlen a nyilvánosság számára. Egy ilyen volumenű problémacsomagnak a kortárs nemzeti-történelmi önismeret „szürke zónájába” való száműzése, ne legyenek kétségeink, hosszú- és középtávon megbosszulja magát. Az állambiztonsági akták megnyitásának – meglehet – fájdalmas következményei (is) lennének, de enélkül nincs össztársadalmi katarzis és feloldozás sem – bár tudom, ez nem éppen (napi) politikai észjárásra valló gondolatmenet. És ha a német vagy a cseh társadalom nem roppant bele, talán a magyar is túlélné. (Arra is kíváncsi lennék egyébként, mit gondol erről az egészről a magyar kormány erdélyi stratégiai partnere, a kommunista múlt feltárását valóban következetesen és fáradhatatlanul folytató Tőkés László és holdudvara, de attól tartok, ezt nem fogjuk megtudni.)

A megboldogult Antall József jut eszembe: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Nos, én úgy tudtam eddig, hogy – saját narratívájuk alapján legalábbis – Orbán Viktorék tetszettek forradalmat csinálni. Még mindig lehet bízni abban, hogy a jobboldali kormánytöbbség szavazata csupán az ellenzéknek kiosztott hatalmi pofon volt (azazhogy saller), nem pedig a szőnyeg alá söprés szándékának kinyilvánítása – és egyszer majd előállnak egy saját törvénytervezettel, sőt továbblépnek és elfogadják a régi adósságuknak számító lusztrációs törvényt – ha már Romániának is sikerült megelőznie ebben a kérdésben Magyarországot…

Ha nem így történik, ismét szegényebbek leszünk egy évtizedes illúzióval.

Reklámok