A XX. század politikai filozófiájának „sötét géniusza”, Carl Schmitt úgy látta, hogy a tiszta politikumot (amelyet ő „das Politische”-nek, „a politikai”-nak nevezett) a rendkívüli helyzetekben – szükségállapotban, lázadásokkor, forradalmak idején, illetve intézmények összeomlásakor – pillanthatjuk meg a legvilágosabban. Egyébként is létezik, csak „normális időkben” a jog, a szokások, az intézményesült eljárási szabályok magukba szippantják, és ekként korlátozzák, illetve koreografálják megjelenését.

Mindaz, ami Băsescu leváltása kapcsán Romániában végbemegy, most a politikum vaskosabb világaként is érthető, hiszen a kvázifelrúgott politikai intézményrendszer visszaküldi a politikusokat a kályhához, azaz: rákényszeríti őket arra, hogy autentikusabb mivoltjuk – politikai kultúrájuk – felől induljanak a megoldások keresésére.

Mit látunk tehát?

A közhelyesített válasz adott: egy „túlhatalomra” törekvő államelnök megzabolázását.

Csakhogy e túlhatalmi törekvés forrása nem az, amit most az USL-ben kvázialkalomszerűen összeállt politikusok mondanak, azaz Băsescu diktatorikus alkata („játékos elnök” volta), vagy a korrupt szolgálóhadak kielégítésének és az „igazságszolgáltatás leigázásnak” a vágya. Ezek ugyan hihető és megalapozható vádak (a román politikai kultúrában), csakhogy mindkét féllel szemben felhozhatóak, és innen kezdve a vita nem a politikai közösség egészéről és annak alapvető intézményeiről szól, hanem a „hitelesség vásáráról”. Arról, hogy ebben a leváltó és leváltott közötti vitában kinek és miért kell hinni. És mert ez közvita, amelyben a véleményeknek minél szélesebb körben hatniuk kell, az érvek logikai karóit – mint azt Bence György egyik előadásában mondta – az „élő nyelv burjánzó aljnövényzete fonja körül”. Az aljnövényzet nedvei pedig indulatok, amelyek az érveket az indulatok nyelvén bontják ki. Bevonnak mindenkit, és hogy milyen mélyen, azt az elnökleváltás honi magyar vitáiban is kezdjük már észlelni (például Ágoston Hugónál, aki mintha a roninná válás útját keresné széles e vitában – sikertelenül).

Az igazi probléma azonban nem Traian Băsescu, hanem az, ami államfői szerepmegfogalmazásának keretét adja, és amit a román politikának meg kell változtatnia, amennyiben sikeres kíván maradni az európai típusú fejlődés útján.

Az államfő „túlhatalmi” ambícióit igazából két tényező táplálja: 1) az államfői pozíció és hatáskör rossz alkotmányos meghatározása és 2) a román pártok kulturális gyengesége.

Az elsőnek részletesebb alkotmányjogi és politikatudományi irodalma van. A Stanomir-jelentés szerint a parlamentre támaszkodó kormányfő és az államelnök közötti versengés oka azoknak az alkotmányos mechanizmusoknak a hiánya, amelyeknek megléte mellett az intézmények közötti feszültség kiküszöbölhető lenne. A kiküszöbölés egyik módja az lehetne, ha a román alkotmányozók teljes mértékben felvállalnák a francia modellt, és az államfő leváltásának egyoldalú, de kétértelmű eszközét kiegyensúlyoznák – francia mintára – az államfő erőteljesebb parlamentfeloszlató jogkörével. Így az államfő leváltásának és a parlament feloszlatásának egymással szemben működő, pontosan szabályozott eszköztára minden bizonnyal elkerülhetővé tenné a mostanihoz hasonló válság kirobbanását. A versengés megszüntetésének másik útja nyilvánvalóan az lehet, hogy a „kissé prezidencializált” román parlamentáris köztársaságot a soron következő alkotmányreform teljesen visszavezetné a parlamentáris köztársaságok körébe (olyan, a közjogászok által ismert rendezéssel, mint: a közvetlenül választott államelnök helyett parlament által választott elnök, a kormányüléseken való részvétel jogkörének megszüntetése stb.)

Hogy miért rekedt meg a román államfő alkotmányos pozíciója e két európai változat között? Nos, ez nem más, mint a román államszerkezet egyszerre XIX. századi és posztkommunista öröksége. Ha közvetlen gyökereit vizsgáljuk, Ion Iliescura bukkanunk, aki a ceauşescui „prezidencializmust” vitte tovább az 1991-es keretek között: a kormány szerepe – a ’89-es túlélőiskolában kikovácsolódott ilieszkánus rendszer alapvetésében – az „elnöki irányvonal” konkrét kormányzati adminisztrálása. De minthogy a szocialista prezidencializmus továbbélése kulturális reflexeken alapult, nem vált szükségessé annak megalapozása és kiegyensúlyozása azokkal az alkotmányos mechanizmusokkal, amelyeket a francia politika a maga számára kialakított.

Egy duális kormányzati rendszer alakult ki tehát, amelyet Daniel Barbu még messzebbre, a román európaizálódás 1866-os kezdetéig vezet vissza.

A másik tényezőn, a román pártok „kulturális gyengeségén” azt értendő, hogy e pártok politikafelfogása nem társadalom-, hanem államközpontú. A pártok nem társadalmi és gazdasági érdekek képviseletére vállalkozó politikusoké, hanem az államhasználat közös privilégiumára építő elitszövetségeké, amelyek között a verseny a minél előnyösebb államhasználatért folyik. Ebben a versenyben játssza a bíró szerepét az államfő.

Általában is: az államfők hatalmának egyik meghatározó tényezője az, hogy mekkora befolyásuk van a kormányalakításra, a kormánykoalíciók létrehozására. A koalíciós kutatás három kérdésnek tulajdonít ebben jelentőséget: az elismerési szabálynak, a formateur párt kijelölésének és magának a formateurnek (a kormányalakítással megbízott személynek).

Az elismerési szabály azt határozza meg, hogy milyen sorrendben kell felkérni a pártokat kormányalakításra. Van, ahol az alkotmány szabályozza, van ahol a szokásjog. A román alkotmány csak abszolút többséggel rendelkező párt esetén köti meg az államfő kezét a kormányalakító kijelölésében. Ennek híján a román államfő szabadon bízza meg pártokat és politikusokat (formateur-öket) kormányalakítással. Szabadkezet ebben főleg annak folytán kapott, hogy a pártok előzetes koalíciókötései vagy nem léteznek, vagy nem szolid politikai alapokon (ideológiák, programok és célok egyeztetésén) jöttek létre. Így nem programalapú koalíciók, hanem elnöki többségek jönnek létre a parlamentben, amelyeknek az igazi alapja nem a választói meghatalmazás, hanem az állami pozíciók fölötti ad hoc, de mégis racionális osztozkodás. A kérdés, természetesen, összetettebb, és a hatalmi részesedés elosztásába a szavazóknak is van beleszólásuk, de csupán rövid távú memóriájuk igénybevételének az erejéig. Id est: választások előtt a pártok rövid ideig figyelembe veszik a szavazók hangulatát, és ennek megfelelően „berendezkednek” egy újabb hatalmi osztozkodásra. Ennek alapvető formája azonban: a politikusok pártközi migrációja.

Băsescu leváltásának és az USL közjogi ámokfutásának tétje tehát az, hogy végre új alapra kerül-e az államfői és a kormányzati hatalom viszonya. Hogy ki tud-e lépni Románia a saját politikai hagyományain és a posztkommunista örökségen alapuló duális kormányzati szerkezetből?

Advertisements