szekely-zaszlo-7

Szegény Szanyi Tibor bizonyára nem gondolta volna, hogy a közösségi emlékezet sajátos logikája alapján egyszer majd egy lapra kerül a székely zászlóügy apropóján orbitálisat hisztériázó román politikusokkal és médiahiénákkal. A kettőnek nyilván nincs semmi (tudatos) köze egymáshoz, a történések a két ország különböző típusú össznépi pszichopatológiájába íródnak bele, de az elmúlt napokban-hetekben az erdélyi magyar identitást érő inzultusok mintegy egymásra tevődtek, a „két tűz között” érzésének jegyében így kapcsolódhatnak össze az erdélyi magyarokat láthatóan passzióból sértegető magyarországi politikus megnyilvánulásai az ennél sokkalta fajsúlyosabb, diplomáciai szintig fajult székely–magyar–román szimbólumháborúval.

(tovább…)

Reklámok

Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.

(tovább…)

big-brother…az újabb és újabb ügynökügy(ek) kapcsán – szerényen, partvonalról, mint aki gyerekfejjel élte meg a diktatúrát.

1. Nem hiszek abban a kétpólusú narratívában, amely „bűnösökre” és „áldozatokra” osztja az országot, egyrészt mert – szerény tud(om)ásom szerint – a rendszer sokkal komplikáltabban működött (a megfigyelők megfigyelőit is megfigyelték, s így tovább, da capo al fine), másrészt túl nagy teret hagy a bűnbakképzésnek: a rendszert valamilyen pozícióban azért mégiscsak kiszolgáló „tiszták” ráboríthatják a bilit a leleplezett kevesekre, s ezzel le is van tudva a múlttal való szembenézés – vagyis ez végső soron elkenéshez, önfelmentéshez vezet.

2. Nem hiszek ugyanakkor az ellenkezőjében sem, vagyis abban a – manapság elég népszerű – elméletben, miszerint mindannyian bűnösök vagyunk, az egész társadalom egyemberként felelős a zsarnoki rendszer működtetésében való részvételért; egyrészt azért, mert ez igaztalan a kevés valódi, meg nem alkuvó ellenállóval szemben, másrészt mivel ha mindenki vétkes, akkor senki sem az, a felelősség szétterül, feloldódik a közös bűnben, az egyéni felelősség fogalma gyakorlatilag megszűnik – vagyis ez (is) végső soron elkenéshez, önfelmentéshez vezet.

Harmadik mondat még nincs, ha valaki tudja, hogy mi lenne az, írja ide.

Itt van ez az örmény-azeri ügy, és csak kapkodjuk a fejünket a golyózáporban. Nincs értelme mentegetni a magyar kül- és igazságpolitikát: a jelen állás szerint ez akkora diplomáciai fiaskónak látszik, hogy a fal adja a másikat. Nem tudom, mi áll a háttérben, és hogy mekkora az a kőolajmennyiség, amiért megérte belevinni Magyarországot ebbe a botrányba. Azt sem tudom, jogszerűen kit illet meg Hegyi Karabah, és hogy melyik félnek van – ha van – igaza.

(tovább…)

Nyirő József – Zsögödi Nagy Imre tusrajza 1938-ból

Amikor már azt gondolhattuk, hogy a választási kampány – magyar vonatkozásban – legizgalmasabb mozzanata az a meglehetősen emelkedett szellemű vita lesz, amely arról szól, hogy csak könyékig vagy egyenesen derékig ildomos turkálni Tőkés László magánéletében, megérkezett a Nyirő-újratemetés „ügye”. Hamvak nélkül, egyelőre, bár azokat is kitartóan kutatják a román rendőrség illetékes szervei, magánautók csomagtartójában, ahol az ilyesmit hordani szokás. Én őket megértem, hülyék lennének, ha nem cuppannának rá a magyar irredentizmus témájára, amikor tálcán szállítják nekik azok a székelyföldi magyar úriemberek, akik maguk sem vetik meg a kampánykoszorúzást. Bizony, gyönyörűen süt a nap, és szivárog befelé Erdélybe a horthyfasizmus, suttyomban. Így megy ez; furfangosan, mint a székelyek.

Az viszont nem hagy nyugodni, ami Nyirő József egykori politikai szerepvállalása körül folyik az erdélyi magyar politika és szellem köreiben. Nevezetesen az a vád, hogy ő egykoron, finoman fogalmazva, a szélsőjobboldallal kacérkodott.

(tovább…)

A lengyelek barátaink. Ez olyan axióma, amit még azok is tudnak, akik életükben nem találkoztak valódi, hús-vér lengyellel – és ez fordítva is igaz. Amikor – évekkel ezelőtt – volt szerencsém megjárni Lengyelországot, az volt az egyik legkellemesebb élményem, hogy a lengyel-magyar barátság nem csak egyoldalú mítosz, egy kis(ebb) nép vonzódása egy másik, jóval számosabb – bár hasonlóan hányatott sorsú – nemzet iránt: a lengyelek is kapásból vágják a polak węgier dwa bratankit, ha megtudják rólad, hogy magyar vagy. (Ehhez kapcsolódik az az anekdota, miszerint egyik, Varsóba tévedt nemzettársunk egy kocsmában oroszul próbálván meg kommunikálni – rokon nyelv vagy mifene –, arra eszmélt, hogy egy lengyel polgár térdel felette, kezében szorongatja hősünk útlevelét, és így rimánkodik: bocsáss meg, magyar testvérem, félreértés volt. Lehet, hogy nem igaz, de tökéletesen hihető.)

(tovább…)

Két hír.

Illusztráció: A mások élete (német film, 2006, r. Florian Henckel von Donnersmarck)

Az egyik: Romániában a képviselőház – a baloldali-liberális ellenzék távollétében – elfogadta az átvilágítási törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az egykori pártállami apparátus vezető funkciót betöltő tagjai öt évig ne vállalhassanak köztisztséget.

Holt lovon patkó, mondhatnánk, de csak részben lennénk igazságosak. Mert igaz ugyan, hogy miután végigszenvedtük Ion Iliescu két és fél elnöki ciklusát és a legsötétebb pártnomenklatúra sikeres hatalomátmentési kísérleteit, ez a törvény ma már korántsem olyan aktuális, mint lett volna mondjuk tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Valószínűleg nem így nézne ki ez az ország, ahogy kinéz, ha rögtön a rendszerváltozás utáni években útját lehetett volna állni a teljes politikai és gazdasági életet behálózó posztkommunista elit restaurációjának. Ráadásul a vezető beosztású egykori KISZ-esek „mentesítésével” – némi képzavarral – kihúzták a törvény valódi méregfogát; gondolom, „fiatalság, bolondság” alapon.

Mégis: bár radikálisan valószínűleg nem változtatja meg a romániai politikai-pénzügyi elit és a társadalom szerkezetét, morális okokból nem szabad lebecsülni a lusztrációs törvény jelentőségét. Különösen a másik hír ismeretében.

(tovább…)