Enrico Fermi olasz földlakó volt, többek közt az első nukleáris reaktor megalkotója. Fizikai Nobel díjat kapott, de nem ezért. Szilárd Leó magyar földlakó volt, az első, aki felismerte, hogy az atombomba megcsinálható. Nem kapott fizikai Nobel díjat. Viszont elneveztek róla egy kisbolygót. A két kiváló földlakó egy alkalommal a marslakókról beszélgetett. Fermi méltatlankodva mesélte kollégájának: nem érti, hol késlekednek a marslakók, az ő számításai szerint ugyanis már rég itt kellene lenniük a Földön. Szilárd Leó ezt válaszolta: de kedves Enrico, hiszen itt vannak köztünk, csak magyaroknak mondják magukat.

(tovább…)

Reklámok
  1. A helyszín

Torockószentgyörgy.

Közelebbről: a pazar kivitelezésű Székelykő Kúria. Találó elnevezés, ugyanis látogató kedvére csodálhatja a híres-nevezetes Székelykő égbe szökkenő sziklatömbjét az épület előtti (mögötti) füves térségről.

A nagy zöld mező és a kő között idilli életkép: békésen szántogató helybeliek. Kétségtelen: ez itt Erdélyország. Tündérország. Na igen: a látszat. (tovább…)

Na, én is beleszaladtam az új Tévémaciba. És bennem is fölhorgadt a kérdés: kellett ez? S ha igen, pont így? No de mire nekiültem volna, kiderült, hogy a témát gyakorlatilag szétírták. Nem is linkelek, képtelen lennék annyi szót aláaknázni, ahány mindenfélét találtam imitt-amott. Már azon voltam, hogy lemondok az egészről, amikor találtam egy kreatív-elemző videót. S akkor, tessék.

Először is: ilyen volt (vagy pontosabban, ilyenek voltak).

És akkor itt van az nyúédzses Matzi, kritikai kiadásban. (Igazán bájos, még ha itt-ott mellélő is a szerző.)

Sok komment nincs. Akibe szorult cseppnyi ízlés, látja a különbséget. A kérdés nem is az, hogy miért kellett cserélni. Előfordul az ilyen. Hanem inkább ez: ha már kicserélték, mi a fenének ilyenre? Mer’ a régi egy elmúlt rendszer kelléke volt? Komcsi múmia? Vagy agglegény? Szingli? Netán rohadt buzeráns? Pedofil vadállat? Vagy esetleg: csak? Erre válaszoljon már valaki. Mert szakmai kritériumok nem játszhattak itt szerepet, ezt még a vak is látja. És akkor csatlakoznék a neten skandálókhoz: Kérem szépen, tisztelt illetékes nénik-bácsik, ha ráuntak a homokozásra, nem lehetne mégis visszacsinálni?

Jó hír: itt a tavasz. No shit. Viszont elolvadt a drága hótakaró, és előkerült alóla mindaz, amit oly jótékonyan eltakart: emberszemét, na és kutyaszar. Az amúgy elég tisztességesen felújított Várfal utca ma inkább nyilvános kutyabudi, mint sétálóutca. És ez csak egy példa. Shit!

(tovább…)

A szó legszorosabb értelmében fantasztikus szenzációról számolt be a minap a Gândul című nemzetes lap. Hogyaszongya, a népet megszámlálva, eccer csak kiderült: a Teleorman megyei Crângu faluban 74 darab magyar lélek létezik. Jesszusmária!

(tovább…)

Meghalt Garas Dezső. Isten látja lelkét, nagy színész volt. Nem akarok erről beszélni, nem is tudnék. Színházi szerepekben nem láttam, határon túl játszott többnyire. A filmjeit viszont láthattuk. Egyet szeretnék kiemelni közülük: Sándor Pál 1973-as Régi idők focija című opuszáról van szó. A magyar filmművészet egyik remekműve ez. De még erről sem akarok beszélni. Inkább arról a kulcsmondatról, amit Minarik Ede (azaz Garas Dezső) mosodás és focirajongó mond egy adott pillanatban: Kell egy csapat!

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.

Azt hittem, egyszerűen Boldog Újesztendőt ünnepelni nem nagy ügy. Most meg tessék, kiderült, nagyon is az. Egyesek szerint normális szilveszteri aktus, mások szerint nemzetállam-ellenes, felforgató, terrorista, revizionista provokáció. Basszam.

Hogy mennyire normális vagy nem, ezt hadd ne én döntsem el. De eszembe jut, hogy ha például egy katolikus szentmise alatt a pap egy vagy két szín alatt áldozik, az végeredményben az ő döntése. Ugyanígy, ha az év fordulóján egy ember, család, közösség egy vagy két Újévet ünnepel, az szintén az ő döntése. A duplázás távolról a szkizofrénira emlékeztet ugyan, de hát az abnormális rendszerekben (mint amilyen a mai Románia) az abnormális a normális.

Hogy ez a „két szín alatti áldozás” nemzetállam-ellenes, revizionista terrorprovokáció? Ez még viccnek is rossz. Mint amilyen hányásszagú az is, hogy a román sajtó állítólag most derített fényt erre a „rettenetre”. Persze, hogy távirányított akcióról van szó. Ez, gondolom, mindenki számára világos. A rendszer csupán ismét jellemezte önmagát: Abnormális vagyok!

Sajnos, ennek az abnormális rendszernek mi is részei vagyunk. De jön a Boldog Újév, és hátha… És akkor ezzel az obszcén kis videóval búcsúzom az Ótól. Jöjjön az Új! Az esetleges félreértések elkerülése végett már most jelzem: nem ezt szeretném, ez van.