2011. október


„Hitványabb Nérók még seholse éltek.”

(Ady Endre: Csák Máté földjén)

Olvasom ezt a hírt, és nem hiszek a szememnek. Mondjuk tehát hangosan, lehetőleg lassan szótagolva: Hargita megye tanácsának elnöke biztonsági őrökkel vitette ki az ülésteremből a megyei tanács egyik demokratikusan választott képviselőjét, mert az olyasmit mondott, ami a tanácselnök úrnak nem volt ínyére. Ki-vi-tet-te, szé-kes-től. Azt tudtuk ugyan, hogy Borboly Csaba nem éppen a szavak embere (bár mindannyiunk szórakoztatására, olykor tréfás retorikai kísérleteket tesz blogunk egyik szerzőjének politológiai kiokítására), nem is kell annak lennie, de azt nem feltételeztük volna, hogy eddig nem tanulta meg: a választott népképviseleti testületekben úgy szokás, hogy az emberek vitatkoznak egymással, néha kifejezetten erős dolgokat vágnak egymás fejéhez, mindazonáltal a felmerülő konfliktusokat nem bicskával oldják meg, hanem szép szóval.

(tovább…)

Nagy szeretettel gondolok vissza arra a pár évvel korábbi esetre, amikor a CNA (Nemzeti Audiovizuális Tanács) hatalmas erőkkel támadt a Minimax nevű, gyermekeknek sugárzó tévéadóra, hogy ejnye, az egyik műsorpontjuk bizony közerkölcsöket sért. A Jankovics Marcell rendezte Magyar népmesék című sorozat egyik epizódjáról volt szó (A királykisasszony jegyei a címe), amelyben egy furfangos kondás ráveszi a koronás leányzót, hogy felemelje a szoknyáját, és bizony láthatóvá válik egy stilizált primér nemiszerv.

(tovább…)

A romániai magyar politikai életben új mém van születőben: a cián. Az utóbbi hetek adok-kapokjait, a többosztatú erdélyi magyar politikai tér szereplőinek pengeváltásait, kommunikációs attakjait figyelve arra a következtetésre juthat a kevésbé gyanútlan (vagyishogy, onnan nézve, gyanús) szemlélő, hogy nemzeti közösségünk vezetőinek szótárában és szimbolikus érvkészletében a cián előkelő szerepet tölt be; nem lehet manapság egy normális szitkot vágni gyűlölt ellenfelünk fejéhez, ha nem szerepel benne a rá való utalás. Verespatakokban folyik itt a cián, mondanám, ha nem lenne túl morbid a szójáték, úgyhogy nem is mondtam semmit.

(tovább…)

Közpénzből élő politikusok magyarázzák „érvek” alapján: nem normális, hogy miután a közösség tisztségeikbe juttatta, és a közösség fizeti őket éppen az általuk lecsökkentett béréből és megemelt adóiból, ők átláthatóvá tegyék éppen azt, ami a leglényegesebb: hogy mit csinálnak a közpénzzel és a közösségtől kapott bizalommal.

(tovább…)

Tomas Tranströmer munkásságát nem ismerem behatóan; azt mondják, nagy svéd költő, és nincs okom ezt kétségbe vonni. Az alapján, ami tőle az elmúlt napok Nobel-felhajtása révén a szemem elé került, nem egészen látom indokoltnak a bizottság döntését, de azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg minden elveszhet a kultúrák és nyelvek közti kommunikáció, a különböző mentalitások és értékszerkezetek közti közvetítés csatornáiban. Weöres Sándort mi rettenetesen nagy költőnek tartjuk, méltán, de nem tudom, hogy az „Őszi éjjel/ izzik a galagonya/izzik a galagonya/ruhája” vagy „A fákon piros láz van./Lányok sírnak a házban” sorok képesek-e ugyanazt a tartalmat és atmoszférát érzékeltetni egy svéddel, mint velem. Ezért hát elég meddő lenne afelett töprengeni, hogy az idei favorit megérdemelten jutott-e a díj birtokába vagy sem – azért mondom, mert régebb néha én is űztem ezt a sportot, sőt tavaly ilyenkor meglehetősen ironikus felhangokkal juttattam kifejezésre az aktuális győztes személyével való mélységes elégedettségemet.

(tovább…)