Azt hittem, egyszerűen Boldog Újesztendőt ünnepelni nem nagy ügy. Most meg tessék, kiderült, nagyon is az. Egyesek szerint normális szilveszteri aktus, mások szerint nemzetállam-ellenes, felforgató, terrorista, revizionista provokáció. Basszam.
Hogy mennyire normális vagy nem, ezt hadd ne én döntsem el. De eszembe jut, hogy ha például egy katolikus szentmise alatt a pap egy vagy két szín alatt áldozik, az végeredményben az ő döntése. Ugyanígy, ha az év fordulóján egy ember, család, közösség egy vagy két Újévet ünnepel, az szintén az ő döntése. A duplázás távolról a szkizofrénira emlékeztet ugyan, de hát az abnormális rendszerekben (mint amilyen a mai Románia) az abnormális a normális.
Hogy ez a „két szín alatti áldozás” nemzetállam-ellenes, revizionista terrorprovokáció? Ez még viccnek is rossz. Mint amilyen hányásszagú az is, hogy a román sajtó állítólag most derített fényt erre a „rettenetre”. Persze, hogy távirányított akcióról van szó. Ez, gondolom, mindenki számára világos. A rendszer csupán ismét jellemezte önmagát: Abnormális vagyok!
Sajnos, ennek az abnormális rendszernek mi is részei vagyunk. De jön a Boldog Újév, és hátha… És akkor ezzel az obszcén kis videóval búcsúzom az Ótól. Jöjjön az Új! Az esetleges félreértések elkerülése végett már most jelzem: nem ezt szeretném, ez van.
Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)
Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.
Karácsony másodnapján kívánok mindannyiunknak követhető betlehemi csillagot, beszélgetős csöndeket, békét a családban (mert érzésem szerint nem a házam, a családom az én váram) és közösséget, amelyben, amiért tenni érdemes.
Ezen kívül pedig jó bort kupával, káposztát töltelékkel, s mindezt mértékkel.
És akkor még ennyit: megbékélés ideje van, ezért elnézést kérek mindazoktól, akiket akaratomon kívül vagy belül megbántottam a refis szócsaták közepette.
Végül beidézek egy karácsonyi dalt. Jethro Tull: Another Christmas Song.
Közhely, hogy a nemzeti identitás kinyilvánításának, a közösségi önérzetet erősítő gesztusok megtételének aligha van jobb terepe a sportnál. A tömegeket vonzó sportrendezvények – azon túl, hogy maga a játék is kiváló alkalmat szolgáltat az azonosulásra vagy épp az ellenséges távolságtartásra – ideális helyszínei az önazonosság szimbolikus megélésének. A meznek identifikáló szerepe van: a nagyközönség számára jelzi az azonosulás követendő „irányát”: mondhatni innen tudjuk – az igazi, kifinomultabb disztingváló képességgel rendelkező sportmegszállottakat kivéve –, hogy ki(k)nek kell szurkolni; hogy kik a „mieink” és kik a „mások”, akiket még akkor sem kedvelünk, ha esetleg láthatóan jobban játszanak a sajátjainknál.
Ez így nagyon egyszerű és magától értetődő – éppen ezért képes zavart okozni, ha a helyzet bonyolultabb és a szerepek némileg összekuszálódnak. Ha a mez által jelzett „hivatalos” identitás mögül előbújik egy másik, az államilag szentesített rituálék mögé rejtett, a sportdiplomáciai színfalak révén pedig folyamatos fedésben lévő azonosságtudat.
Így számíthat skandallumnak, ha a román jégkorong-válogatott tagjai egy román-magyar mérkőzésen teli torokból énekelik… a magyar himnuszt.
Kedves olvasóm, ha tikkasztó nyári melegben taposnád egy fülledt nagyváros utcáit, vibráló délibábokat látva a forró aszfalt felett, és úgy éreznéd, menten kiszáradsz, ha nem jutsz egy cseppnyi folyadékhoz, nehogy az legyen az első dolgod, az istenért, hogy betérsz a sarki boltba, palackozott vizet venni, elfogyasztás céljából. Azzal ugyanis nem segítesz magadon, még ha látszatra ennek ellenkezőjét is tapasztalod vízivás után. Te nem vagy európai hivatalnok, ezért nem tudhatod, hogy a víz bizony nem ellenszere a kiszáradásnak – erről a tudományos nóvumról ugyanis nemrég pecsétes papírt bocsátott ki az Európai Élelmiszerszabványokért Felelős Hatóság (EFSA), a megfelelő szankciók kilátásba helyezésével súlyosbítva verdiktumát.
Ismételjük el tehát ezt a káprázatos logikai képletet: az EU bürokratái szerint a folyadékbevitel a legcsekélyebb mértékben sem alkalmas arra, hogy pótolja a folyadékveszteséget.
reflektorium.wordpress.com 