Kedves olvasóm, ha tikkasztó nyári melegben taposnád egy fülledt nagyváros utcáit, vibráló délibábokat látva a forró aszfalt felett, és úgy éreznéd, menten kiszáradsz, ha nem jutsz egy cseppnyi folyadékhoz, nehogy az legyen az első dolgod, az istenért, hogy betérsz a sarki boltba, palackozott vizet venni, elfogyasztás céljából. Azzal ugyanis nem segítesz magadon, még ha látszatra ennek ellenkezőjét is tapasztalod vízivás után. Te nem vagy európai hivatalnok, ezért nem tudhatod, hogy a víz bizony nem ellenszere a kiszáradásnak – erről a tudományos nóvumról ugyanis nemrég pecsétes papírt bocsátott ki az Európai Élelmiszerszabványokért Felelős Hatóság (EFSA), a megfelelő szankciók kilátásba helyezésével súlyosbítva verdiktumát.

Ismételjük el tehát ezt a káprázatos logikai képletet: az EU bürokratái szerint a folyadékbevitel a legcsekélyebb mértékben sem alkalmas arra, hogy pótolja a folyadékveszteséget.

Az ellen nem véd.

Minket azonban, a nemzetállami önrendelkezés málló homlokzata mögött, az EU hivatalnokainak ökörsége ellen nem véd szinte semmi. Komolyra fordítva a szót (anélkül, hogy el akarnánk túlozni az ügy jelentőségét): az efféle, álproblémákat álmegoldásokkal rendezni kívánó szabályalkotási ámokfutás azt mutatja fel a nyilvánosságnak, újra és újra, ami az Európai Unióban a legrosszabb és legidegesítőbb. Roger Helmer brit tory EP-képviselő tömören és velősen foglalja össze, miről is van szó: „Az euró ég, az Unió szétesik, és tessék: jól fizetett, magas nyugdíjat kapó hivatalnokok a víz alapvető tulajdonságai miatt aggódnak, és megpróbálják elvenni tőlünk a jogot, hogy kimondjuk azt, ami nyilvánvalóan igaz.” Itt a pont, mondhatnánk.

Mert mit tehetnénk: az európai integráció elkötelezett híveiként is előbújik a bennünk rejtőző Nigel Farage, amikor a brüsszeli bürokrácia túlszabályozó társadalom-mérnökösködésének újabb és újabb abszurditásaival találkozunk; ezek rendszerint annak az utópikus elgondolásnak a konkrét kivetülései, miszerint a világ az emberi élet legapróbb részterületére is kiterjedő, felülről, mesterséges módon és univerzális hatállyal létrehozott szabályok garmadájával tehető jobbá, a közboldogság és a világbéke a mindennapok zavaró, káros tényezőinek kiiktatásával valósítható meg. Ebben a folyamatos, irányított közboldogításban pedig semmit sem szabad rábízni a meglévő tapasztalatra és tudásra, az emberi természetre vagy, végső soron, a józan paraszti észre. Ennek megfelelően, hatalmi eszközökkel szükséges beleszólni, hogyan kell politikailag korrekt módon beszélni, mik a helyes disznóvágás ismérvei, kinek, hol, mikor és meddig szabad dohányozni, mekkora hajlata legyen a banánnak és mennyire lehet görbe az uborka. Hogy szabad-e azt állítani: a víz hidratál. Nincs rosszabb, feleim, a bürokratikus utópizmusnál, mert az ideális társadalom hagymázas eszméit a hivatalnoki precizitás kockafejűségének szintjére „rántja le”.

Nem mellékesen pedig egyre általánosabb érvényűvé emeli azt a homályos benyomást, amit a szintén brit és konzervatív Auberon Waugh, a dohányzásellenes-ellenes mozgalom veteránja – jóindulatú szellemességgel egyébként – úgy fogalmazott meg egykoron az Unió tisztviselői karáról, miszerint az: „a junta of Belgian ticket inspectors”.

Akik, tehetnénk hozzá, a vízbűl veszik ki… a józan észt.

Advertisements