Zene


Korniss Dezső: Pásztorok (1982)

Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)

Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével  búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.

(tovább…)

Reklámok

Tessék, feloszlott a Hobo Blues Band, mielőtt észbe kaptam volna. Nem szeretnék nosztalgiázni – bár annak is van létjogosultsága, ha igényesen teszik –, mert kénytelen lennék az édeskés múltidézést jókora adag képmutatással vegyíteni: mert igaz ugyan, de még mennyire az, hogy a Középeurópai Hobo Blueson, a Kopaszkutyán, a Vadászaton nőttem fel, úgymond, hogy mai napig megvan valahol a saját kezűleg, festéksprayjel dekorált HBB-pólóm, hogy részt vettem néhány koncertjükön plusz egyéni Hobo-esteken, ámde mégis. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy évek óta nem hallgattam már a zenéjüket, talán távolságtartóbb vagy kritikusabb lettem, de valahogy kikerültek a látókörömből, és ottragadtak valahol a múlt és jelen közti meghatározhatatlan szellemi senkiföldjén, ahol az igazán fontos, de immár időlegesen használatból kivont dolgokat raktározza el az ember.

És most azt látom, hallom, olvasom, hogy 33 év után megszűnt a Banda, s ez – amellett, hogy egyáltalán nem lep meg, sőt – mégiscsak továbbgondolkodásra késztető fejlemény. A HBB ugyanis – és személyesen Földes „Hobo” László – fontos része az elmúlt három évtized magyar önismeretének, és szerepe nem pusztán a zenei-szórakoztatóipari életben elfoglalt helyéből fakad.

(tovább…)

Nos, nyájas Olvasó, ezennel én is kívánok Neked csodaszép Karácsonyt, szárnyas, szarvatlan angyalokat, békét, amennyi beléd fér, szeretetet, az adok-kapok és a vám-rév törvény betűje szerint, és még. A mellékelt kis dal pedig ajándék, hogy ne feledd: a szentségbe nem muszáj belemerevedni. Ez hétszentség.

Cseh Tamás hangjával és dallamaival, Bereményi Géza szövegével, valamint puritán protestáns templomképekkel kívánok, kívánunk áldott, békés karácsonyi ünnepet hűséges és alkalmi olvasóinknak.

Pontosan egy éve távozott közülünk, a katolikus rézbőrűek örök vadászmezejére. Többször, többféleképpen írtam már róla, persze sosem eleget – az embernek mindig van újabb mondanivalója arról, ami évek, évtizedek alatt személyes ügyévé vált. Cseh Tamás hatása viszonylag későn ért, már jócskán kifelé a kamaszkorból, azóta kicsit másként látom a világot, csehtamásos hangsúlya van sok-sok elhangzott szónak. Azóta, mondhatni, gyakran meglátogat Valóság nagybátyám – nézzék hát el nekem, ha úgy beszélnék, mint egy szentimentális vén szamár, ami azért, remélem, még nem vagyok.

Írnom kéne tehát valamit, valami szépet, férfiasat, keserűt. Nemesen pátoszosat és kópésan csúfondárosat: egyszóval olyasmit, amilyen ő maga is volt.

(tovább…)

Ha már szó került itt korábban a brit Vasszűzről, hadd kedveskedjünk hűséges olvasóinknak – ha nem jutnak el a koncertre, enyhe fájdalomdíj gyanánt, ha meg eljutnak, kedvcsinálónak – egy kis előzetessel. Megígérhetem, nem válik szokásommá, hogy legendás fémzenekarok klipjeivel, illetve koncertfelvételeivel traktáljam a nagyérdeműt, de hát egy évszázadban nagyjából egyszer fordul elő ilyes zenei esemény a kincses városban (a léc most már magasan van, ha Kolozsvár véletlenül euro-kultúrfőváros lesz valamikor, nem adjuk alább a Rolling Stonesnál); másrészt pedig a focivébé meg a strandidény után még hadd folytassuk kicsit a nyári lazulást, mielőtt újabb rádiós érdekköröket sértenénk.

(tovább…)

Tegnapelőtt este történt a Kincses Város főterén, hogy az ismét a mioritikus Első Ligába feljutott Kolozsvári U csapatát bemutató ünnepségen az Isten Bárányaira erősen emlékeztető szurkolók kifütyülték és lehurrogták Sorin Apostu polgármestert. Felháborító! Vagy mégsem?

(tovább…)

Következő oldal »