Közhely, hogy a nemzeti identitás kinyilvánításának, a közösségi önérzetet erősítő gesztusok megtételének aligha van jobb terepe a sportnál. A tömegeket vonzó sportrendezvények – azon túl, hogy maga a játék is kiváló alkalmat szolgáltat az azonosulásra vagy épp az ellenséges távolságtartásra – ideális helyszínei az önazonosság szimbolikus megélésének. A meznek identifikáló szerepe van: a nagyközönség számára jelzi az azonosulás követendő „irányát”: mondhatni innen tudjuk – az igazi, kifinomultabb disztingváló képességgel rendelkező sportmegszállottakat kivéve –, hogy ki(k)nek kell szurkolni; hogy kik a „mieink” és kik a „mások”, akiket még akkor sem kedvelünk, ha esetleg láthatóan jobban játszanak a sajátjainknál.

Ez így nagyon egyszerű és magától értetődő – éppen ezért képes zavart okozni, ha a helyzet bonyolultabb és a szerepek némileg összekuszálódnak. Ha a mez által jelzett „hivatalos” identitás mögül előbújik egy másik, az államilag szentesített rituálék mögé rejtett, a sportdiplomáciai színfalak révén pedig folyamatos fedésben lévő azonosságtudat.

Így számíthat skandallumnak, ha a román jégkorong-válogatott tagjai egy román-magyar mérkőzésen teli torokból énekelik… a magyar himnuszt.

(tovább…)

Reklámok

„Hitványabb Nérók még seholse éltek.”

(Ady Endre: Csák Máté földjén)

Olvasom ezt a hírt, és nem hiszek a szememnek. Mondjuk tehát hangosan, lehetőleg lassan szótagolva: Hargita megye tanácsának elnöke biztonsági őrökkel vitette ki az ülésteremből a megyei tanács egyik demokratikusan választott képviselőjét, mert az olyasmit mondott, ami a tanácselnök úrnak nem volt ínyére. Ki-vi-tet-te, szé-kes-től. Azt tudtuk ugyan, hogy Borboly Csaba nem éppen a szavak embere (bár mindannyiunk szórakoztatására, olykor tréfás retorikai kísérleteket tesz blogunk egyik szerzőjének politológiai kiokítására), nem is kell annak lennie, de azt nem feltételeztük volna, hogy eddig nem tanulta meg: a választott népképviseleti testületekben úgy szokás, hogy az emberek vitatkoznak egymással, néha kifejezetten erős dolgokat vágnak egymás fejéhez, mindazonáltal a felmerülő konfliktusokat nem bicskával oldják meg, hanem szép szóval.

(tovább…)

Úgy kellett a román tömegmédiának és politikai osztálynak ebben az uborkaszezonális nyári kánikulában Tőkés László „Koszovó-botránya”, mint egyszeri tusványosi táborlakónak a pohár jéghideg sör. Az eset lassan egészen szürreális fordulatokat vesz, mindannyiunk őszinte mulatságára; ha jól láttam, a legújabb fejlemény az, hogy a nagyon-nagyon toleráns és européer Nemzeti Liberális Párt azt követeli Traian Băsescu elnöktől (az elmúlt hónapok vérfagyasztó PNL-s ámokfutásának betetőzéseképpen), vonja vissza a Tőkésnek korábban adományozott Románia Csillaga érdemrendet, a legmagasabb román állami kitüntetést. Sajnálatos, hogy nem jutott eszükbe ez hamarább, az államelnök és az EP-alelnök megbeszélhették volna a problémát szombati találkozójukon, kötetlen kvaterkázás keretében. Még szegény Cristian Preda, az illuminátus elmékben nem kifejezetten bővelkedő Demokrata Liberális Párt – számomra legalábbis – egyik legrokonszenvesebb (mert művelt és józan) figurája is magyarázkodni kényszerült Néppárt-társa kijelentése miatt. A még kelet-európai posztkomcsi mércével is rendkívül gennyes, PSD fedőnevű társaság egyenesen bűnvádi feljelentést tesz Tőkés ellen. A meghatározhatatlan eszmei állagú, tisztán szabadpiaci szempontok alapján verbuválódott (ha tetszik érteni), egykori „függetlenek” pártja számára – a nevük hirtelen nem jut eszembe – pedig eljött végre a pillanat, amikor sztentori hangon bizonygathatják, hogy képesek megvédeni a hazát.

Kár, hogy nem teljesen világos, mitől.

(tovább…)

Hol is kezdjem. Az őskorról kevés információnk van. A homo erectus még nem tudott írni. Viszont feltehetőleg óvta-védte gyermekét, mint bármely állat.

Az ókorról viszont már tudunk eleget. Egyrészt, volt például az a bizonyos Massacre des innocents, amiről Máté evangélista beszámol. A korabeli történészek (pl. Titus Flavius Josephus) cáfolták a dolgot, viszont beszámoltak róla, hogy Nagy Heródes bizony kiirtogatta az esetleges trónkövetelőket, gyerekestül. Miként tette ezt minden bölcs és előrelátó uralkodó. Idevágó állati analógia: a kafferbivalyok minden alkalmat kihasználnak, hogy a környéken élő oroszláncsaládok kölykeit földbe tiporják. Nemzetpolitikai nézeteik szerint ugyanis ha nincs kölyök, nincs következő generáció, aki őket szépen megvacsorázza.

Az ókorban jelennek meg az ifjakkal való enyelgésről szóló első beszámolók is. Szókratész is kedvelte őket, Tiberius császár is, és a sor nagyon hosszú. Tegyük azonban hozzá, hogy annak idején nem létezett semmilyen, a pedofíliát elítélő törvény. Másrészt azt sem igen határozták meg, hogy valaki hány évesen tekinthető felnőttnek. Magyarán, szabad volt a gazda. Ugyanakkor siessünk azt is hangsúlyozni, hogy a felnőtt és gyermek közötti szexuális viszony megítélése koronként és kultúránként igen eltérő volt. Ja, pedofília ügyben tudtommal nincs állati analógia. (És azzal ne jöjjön senki, hogy a német juhásza kiskutyák fenekét nyalogatja.)

(tovább…)