Itt van ez az örmény-azeri ügy, és csak kapkodjuk a fejünket a golyózáporban. Nincs értelme mentegetni a magyar kül- és igazságpolitikát: a jelen állás szerint ez akkora diplomáciai fiaskónak látszik, hogy a fal adja a másikat. Nem tudom, mi áll a háttérben, és hogy mekkora az a kőolajmennyiség, amiért megérte belevinni Magyarországot ebbe a botrányba. Azt sem tudom, jogszerűen kit illet meg Hegyi Karabah, és hogy melyik félnek van – ha van – igaza.

Nem tagadom, az örményekkel elfogult vagyok egy kicsit: kamaszkorom városában ma is van örmény katolikus templom, személyesen ismerek olyan örmény származású magyarokat, akik „magyarabbak” bármelyikünknél, tudom, mi az a Musza Dag, és egyik kedvenc filmrendezőmet Atom Egoyannak hívják. (Azeri filmrendezőket, sajnos, nem ismerek.) Olyasformán vagyok hát az örményekkel, mint a zsidókkal vagy a svábokkal: részei annak a nagy közös Kárpát-medencei történetnek, amelyből kiforr(ong)ta magát az identitásom, az identitásunk.

Van azonban ebben az ügyben – a tényeken túl – valami nyomasztó és nyugtalanító, valami, ami sehogysem stimmel. Mégpedig az azonnali következmények amplitúdója: van benne némi irrealitás, valami szertelenül – ha nem érezném szentségtörésnek, azt mondanám: „barokkosan” – túlzó. Olyan, mint egy horrorisztikus elemekkel tűzdelt háborús melodráma: a reakciók mértéke, mindegyik fél részéről, már-már a normális valóságérzékelésünket sérti. Felfoghatatlannak tűnik, hogy van olyan ország, ahol valóságos népünnepéllyel köszöntenek egy nyomorult gyilkost, aki lemészárolta alvó, tehát védekezésképtelen (!) katonatársát. És az is, hogy ebből kifolyólag a másik fél rögvest megszakít minden diplomáciai kapcsolatot a harmadik, meglehet, balvégzetű döntést hozó, ám üllő és kalapács közé szorult országgal – ezek után már valóban csak a hadüzenet jöhet.

Nem vagyunk mi ehhez szokva, ezért nem is értjük.

A gyűlölet olyan elemi erővel tör felszínre, ami még itt, a valamelyest EU-szabványosított Kelet-Közép-Európában is meglepő. Hiába voltak forradalmaink és nem is olyan rég háború a szomszédságunkban, a legújabb nemzedékek meglehetősen elkényelmesedtek az úgy-ahogy jóléti társadalom – belső-külső téren egyaránt – úgy-ahogy konszolidált konfliktuskezelési módozatai miatt (vagy által?). Nálunk manapság a legvadabb nacionalistáknak is illik – legalábbis szóban – elutasítaniuk a fizikai erőszakot, a diplomáciában pedig mégoly éles ellentétek esetén is szokás kezet fogni egymással. Ezért okoznak ekkora megrázkódtatást a „való világ” előreláthatatlan tektonikai mozgásai, a történelmi gyökerű konfliktusok igazi természetének megmutatkozása. Az azeri gyilkos baltája, bár késleltetve, széthasította egyik ezredfordulós illúziónkat: azt, hogy a világnak ebben a szegletében, minden etnikai villongás és politikai állóháború dacára mégiscsak tartós békére vagyunk ítélve.

Ha úgy tetszik, nyakunkba szakadt egy darab történelem.