Az azeri balta

Itt van ez az örmény-azeri ügy, és csak kapkodjuk a fejünket a golyózáporban. Nincs értelme mentegetni a magyar kül- és igazságpolitikát: a jelen állás szerint ez akkora diplomáciai fiaskónak látszik, hogy a fal adja a másikat. Nem tudom, mi áll a háttérben, és hogy mekkora az a kőolajmennyiség, amiért megérte belevinni Magyarországot ebbe a botrányba. Azt sem tudom, jogszerűen kit illet meg Hegyi Karabah, és hogy melyik félnek van – ha van – igaza.

Hírdetés

 

A Reflektórium a Kolozsvári Magyar Napokon

Kolozsváros, magyar város?

A Reflektórium szerkesztőinek palávere a Kolozsvári Magyar Napok keretében, augusztus 17-én, pénteken 17 órakor az Insomnia kávéházban.

 

A Nyirő-“ügy”

Nyirő József – Zsögödi Nagy Imre tusrajza 1938-ból

Amikor már azt gondolhattuk, hogy a választási kampány – magyar vonatkozásban – legizgalmasabb mozzanata az a meglehetősen emelkedett szellemű vita lesz, amely arról szól, hogy csak könyékig vagy egyenesen derékig ildomos turkálni Tőkés László magánéletében, megérkezett a Nyirő-újratemetés „ügye”. Hamvak nélkül, egyelőre, bár azokat is kitartóan kutatják a román rendőrség illetékes szervei, magánautók csomagtartójában, ahol az ilyesmit hordani szokás. Én őket megértem, hülyék lennének, ha nem cuppannának rá a magyar irredentizmus témájára, amikor tálcán szállítják nekik azok a székelyföldi magyar úriemberek, akik maguk sem vetik meg a kampánykoszorúzást. Bizony, gyönyörűen süt a nap, és szivárog befelé Erdélybe a horthyfasizmus, suttyomban. Így megy ez; furfangosan, mint a székelyek.

Az viszont nem hagy nyugodni, ami Nyirő József egykori politikai szerepvállalása körül folyik az erdélyi magyar politika és szellem köreiben. Nevezetesen az a vád, hogy ő egykoron, finoman fogalmazva, a szélsőjobboldallal kacérkodott.

 

A varsói gyors

A lengyelek barátaink. Ez olyan axióma, amit még azok is tudnak, akik életükben nem találkoztak valódi, hús-vér lengyellel – és ez fordítva is igaz. Amikor – évekkel ezelőtt – volt szerencsém megjárni Lengyelországot, az volt az egyik legkellemesebb élményem, hogy a lengyel-magyar barátság nem csak egyoldalú mítosz, egy kis(ebb) nép vonzódása egy másik, jóval számosabb – bár hasonlóan hányatott sorsú – nemzet iránt: a lengyelek is kapásból vágják a polak węgier dwa bratankit, ha megtudják rólad, hogy magyar vagy. (Ehhez kapcsolódik az az anekdota, miszerint egyik, Varsóba tévedt nemzettársunk egy kocsmában oroszul próbálván meg kommunikálni – rokon nyelv vagy mifene –, arra eszmélt, hogy egy lengyel polgár térdel felette, kezében szorongatja hősünk útlevelét, és így rimánkodik: bocsáss meg, magyar testvérem, félreértés volt. Lehet, hogy nem igaz, de tökéletesen hihető.)

 

Zóna 25

A Zónát Sztrugackijék hozták létre és rendezték be, Tarkovszkij beleűzte az embert, aztán Csernobil ideszülte valami istenverte párhuzamos világból Pripjatyot. Az ige testté lőn.

Arkagyij Sztrugackij 1991-ben meghalt, testvére, Borisz ma is él. Nem tudom, jártak-e a posztcsernobili Pripjatyban, vittek-e csavarokat magukkal, kis vászonzsákban, reszkettek-e a félelemtől, amikor a járdából kinőtt nyárfát megkerülve beléptek a városi kórház egyik kórtermébe, ahol a málló csempeburkolat cserepei között a rozsdásodó vaságyakat kerülgetve véletlenül belerúgtak egy konzerves dobozba, a zaj pedig percekig visszhangzott a sötétbe vesző folyosón. Tarkovszkij is járhatott volna Csernobilban, bő félévvel az 1986 április 26-i katasztrófa után halt meg.

 

Saját Frankhon

Mircea Cărtărescu írja új könyvében, a Frumoasele străine címűben, hogy mély meggyőződése: minden román művész Párizsban élt valaha, előző életében, másként nehéz megmagyarázni, miért bír ekkora hatással ez a város a románságra. Ha ő mondja, bizonyára így is van, kevés nála illetékesebb ember van ebben a témában, és nem csak azért, mert a kortárs román irodalomnak ő a legjobb nevű, az irodalmi sikerben leginkább „megfürdött” szerzője. Rövid zárójel: amióta olvastam a Nostalgiát,  Cărtărescu irodalmi híve vagyok, és ezen már-már gyanúsan „nagyra nőtt” népszerűsége sem tudott változtatni, bár a kezdeti cinkos bennfentesség érzését óhatatlanul lerombolta – ma már mindenkinek illik legalább hallomásból ismernie a román nyolcvanasok ikonját, még Băsescu államelnöknek is, ami azért, lássuk be, az egykori hajóskapitány habitusát ismerve nem kis dolog.

Nem Cărtărescuról szeretnék értekezni most, csak hát az a szerencsés együttállás történt meg a minap, hogy az írásom elején említett könyvét éppen franciaországi utazásom során olvastam.

 

A párttól az erdőt

Kezdem egy három héttel ezelőtti történettel. Március tizenötödike előtt pár nappal, (elő)ünnepi rendezvényként Kolozs megye egyik településén vendégszerepelt egy székely kisváros nagyszerű gyermekfilharmóniája. Önmagában az is gyanúra adott okot, hogy a hangversenyen megjelent a leginkább reprezentatívnak számító romániai magyar politikai szervezet frissen megválasztott elnöke, kulturális miniszter, számos helyi, országos és Európába delegált párttársával egyetemben. A kultúrszomj ilyetén kollektív fellángolása mindenképp üdvözlendő dolog, bárkiről is légyen szó; és bár nem táplálok különösebb illúziókat a politikai elit és a kultúra viszonyrendszerét, valamint a hatalom természetét illetően, ami következett, minden várakozásomat alulmúlta.

 

„…megérkezni: halál”

Tessék, feloszlott a Hobo Blues Band, mielőtt észbe kaptam volna. Nem szeretnék nosztalgiázni – bár annak is van létjogosultsága, ha igényesen teszik –, mert kénytelen lennék az édeskés múltidézést jókora adag képmutatással vegyíteni: mert igaz ugyan, de még mennyire az, hogy a Középeurópai Hobo Blueson, a Kopaszkutyán, a Vadászaton nőttem fel, úgymond, hogy mai napig megvan valahol a saját kezűleg, festéksprayjel dekorált HBB-pólóm, hogy részt vettem néhány koncertjükön plusz egyéni Hobo-esteken, ámde mégis. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy évek óta nem hallgattam már a zenéjüket, talán távolságtartóbb vagy kritikusabb lettem, de valahogy kikerültek a látókörömből, és ottragadtak valahol a múlt és jelen közti meghatározhatatlan szellemi senkiföldjén, ahol az igazán fontos, de immár időlegesen használatból kivont dolgokat raktározza el az ember.

És most azt látom, hallom, olvasom, hogy 33 év után megszűnt a Banda, s ez – amellett, hogy egyáltalán nem lep meg, sőt – mégiscsak továbbgondolkodásra késztető fejlemény. A HBB ugyanis – és személyesen Földes „Hobo” László – fontos része az elmúlt három évtized magyar önismeretének, és szerepe nem pusztán a zenei-szórakoztatóipari életben elfoglalt helyéből fakad.