2011. április


A Zónát Sztrugackijék hozták létre és rendezték be, Tarkovszkij beleűzte az embert, aztán Csernobil ideszülte valami istenverte párhuzamos világból Pripjatyot. Az ige testté lőn.

Arkagyij Sztrugackij 1991-ben meghalt, testvére, Borisz ma is él. Nem tudom, jártak-e a posztcsernobili Pripjatyban, vittek-e csavarokat magukkal, kis vászonzsákban, reszkettek-e a félelemtől, amikor a járdából kinőtt nyárfát megkerülve beléptek a városi kórház egyik kórtermébe, ahol a málló csempeburkolat cserepei között a rozsdásodó vaságyakat kerülgetve véletlenül belerúgtak egy konzerves dobozba, a zaj pedig percekig visszhangzott a sötétbe vesző folyosón. Tarkovszkij is járhatott volna Csernobilban, bő félévvel az 1986 április 26-i katasztrófa után halt meg.

(tovább…)

Reklámok

Mircea Cărtărescu írja új könyvében, a Frumoasele străine címűben, hogy mély meggyőződése: minden román művész Párizsban élt valaha, előző életében, másként nehéz megmagyarázni, miért bír ekkora hatással ez a város a románságra. Ha ő mondja, bizonyára így is van, kevés nála illetékesebb ember van ebben a témában, és nem csak azért, mert a kortárs román irodalomnak ő a legjobb nevű, az irodalmi sikerben leginkább „megfürdött” szerzője. Rövid zárójel: amióta olvastam a Nostalgiát,  Cărtărescu irodalmi híve vagyok, és ezen már-már gyanúsan „nagyra nőtt” népszerűsége sem tudott változtatni, bár a kezdeti cinkos bennfentesség érzését óhatatlanul lerombolta – ma már mindenkinek illik legalább hallomásból ismernie a román nyolcvanasok ikonját, még Băsescu államelnöknek is, ami azért, lássuk be, az egykori hajóskapitány habitusát ismerve nem kis dolog.

Nem Cărtărescuról szeretnék értekezni most, csak hát az a szerencsés együttállás történt meg a minap, hogy az írásom elején említett könyvét éppen franciaországi utazásom során olvastam.

(tovább…)

Kezdem egy három héttel ezelőtti történettel. Március tizenötödike előtt pár nappal, (elő)ünnepi rendezvényként Kolozs megye egyik településén vendégszerepelt egy székely kisváros nagyszerű gyermekfilharmóniája. Önmagában az is gyanúra adott okot, hogy a hangversenyen megjelent a leginkább reprezentatívnak számító romániai magyar politikai szervezet frissen megválasztott elnöke, kulturális miniszter, számos helyi, országos és Európába delegált párttársával egyetemben. A kultúrszomj ilyetén kollektív fellángolása mindenképp üdvözlendő dolog, bárkiről is légyen szó; és bár nem táplálok különösebb illúziókat a politikai elit és a kultúra viszonyrendszerét, valamint a hatalom természetét illetően, ami következett, minden várakozásomat alulmúlta.

(tovább…)