Közhely, hogy a nemzeti identitás kinyilvánításának, a közösségi önérzetet erősítő gesztusok megtételének aligha van jobb terepe a sportnál. A tömegeket vonzó sportrendezvények – azon túl, hogy maga a játék is kiváló alkalmat szolgáltat az azonosulásra vagy épp az ellenséges távolságtartásra – ideális helyszínei az önazonosság szimbolikus megélésének. A meznek identifikáló szerepe van: a nagyközönség számára jelzi az azonosulás követendő „irányát”: mondhatni innen tudjuk – az igazi, kifinomultabb disztingváló képességgel rendelkező sportmegszállottakat kivéve –, hogy ki(k)nek kell szurkolni; hogy kik a „mieink” és kik a „mások”, akiket még akkor sem kedvelünk, ha esetleg láthatóan jobban játszanak a sajátjainknál.

Ez így nagyon egyszerű és magától értetődő – éppen ezért képes zavart okozni, ha a helyzet bonyolultabb és a szerepek némileg összekuszálódnak. Ha a mez által jelzett „hivatalos” identitás mögül előbújik egy másik, az államilag szentesített rituálék mögé rejtett, a sportdiplomáciai színfalak révén pedig folyamatos fedésben lévő azonosságtudat.

Így számíthat skandallumnak, ha a román jégkorong-válogatott tagjai egy román-magyar mérkőzésen teli torokból énekelik… a magyar himnuszt.

Ez persze a jóindulatú és – nem tagadom – kissé tudálékoskodó verzió. A román sajtó most hörög: Románia hokiválogatottja, amelynek 26 tagjából 24 magyar nemzetiségű (a fennmaradó kettő közül pedig az egyik ukrán), ezúttal megmakacsolta magát, és a székely fiúk nem hogy a román nemzeti himnusz eldalolására nem voltak hajlandóak, de az anyaországiakkal versengve énekelték a magyarság nemzeti imáját és – naná – a székely himnuszt. Ráadásul mindezt azután, hogy a 16 éven aluliak válogatottjának magyar tagjai megverték egyetlen román társukat, aki – erősen rossz arányérzékről téve tanúbizonyságot – lerománozta őket december elsején. Akármit is gondoljunk a székely kamaszfiúk tettéről, fontos hozadéka volt, hogy szó szerint elemi erővel vágta az efféle gesztusokra hiperérzékeny román közvélemény képébe: reális törés van a „hivatalos”, állami identitás és a vállalt identitás között. Azt, hogy az önérzetes székely gyerekek nem kívánják vállalni a böjécii nostri[1] álszent módon megkonstruált státusát. Nem az odamondogatás kényszere miatt használom a jelzőt: a román politikai nemzetfogalom ugyanis meglehetősen szelektív módon működik (sajnálattal jegyzem meg, többnyire a magyar is). Vagyis amikor az országnak dicsőséget hozó teljesítményről van szó, akkor Bölöni rögtön „a mi Loţink” lesz, az Olaszországban vagy Franciaországban kolduló román állampolgárok azonban „büdös cigányok”, akikhez semmi közünk.

Hát ezért rendkívül fontosak az olyan, a média révén széles tömegek ingerküszöbét elérő megnyilvánulások, amelyek a magyarkérdést, az erdélyi magyarok kulturális-etnikai különállásának problémáját élesen, hidegzuhanyszerűen dobják be a köztudatba, a politikától elvileg távol eső dimenziókban is. Amit a válogatott hokislegények tettek, az a polgári engedetlenség primér formája – függetlenül attól, mennyire volt tudatos vagy szervezett. Gesztusuk egyenértékű a spanyol fociválogatott javíthatatlan katalán nacionalistájának, Puyolnak a győztes vébédöntő utáni zászlólengetésével. És végülis mit tudnak kezdeni velük? Feloszlatják a román nemzeti hokiválogatottat? Ha ezt a fajta figyelemfelkeltő demonstrációt programszerűvé lehetne tenni minden erre alkalmas területen, az – enyhe túlzással – legalább annyit használna a székelyföldi autonómia ügyének, mint a gyakran kényszerpályán mozgó kisebbségi politika.

Székely fiúk, még végül (újra) megszerettetitek velem a jégkorongot.


[1] Románul nem értő olvasóinknak: „a mi fiaink”.

Advertisements