Korniss Dezső: Pásztorok (1982)

Béke van végre. Karácsony és Szilveszter között becsuktam azt a mappát, amibe a súlyos, megírandó és megvitatandó közéleti kérdések vannak bevezetve vagy bevezetésre várnak éppen. Hacsak nem történik valami igazán eget rengető dolog, ez a mappa lezárva marad, néhány napig biztosan. Ebben az évben már nem hoznak lázba hülye törvények, politikusok, bürokraták és hitelminősítők. Az én hitelemet más minősíti most: hogy mennyire lebilincselően (és egy majd’ hároméves gyermek számára is érthetően és átélhetően) tudom előadni azokat a történeteket, amelyeket rég elfeledtem; vagy azt feledtem el, hogy tudom őket. Az hoz szellemi izgalomba, hogy – apelláta nélkül – újra kell olvasnom Cooper és May indiánregényeit, a Tarzan-köteteket és A dzsungel könyvét meg sok-sok mesét, persze – mit tehetnék, ha nálunk, a gyerekszobában most ezek és ehhez hasonlóak a slágersztorik, Csipike, Vackor és a többiek után. El nem mondhatom, mennyire örülök ennek a feladatnak, egykori kedvenceim „leporolásának”. (Verne még hiányzik a sorból, de majd, jóval később.)

Így hát itt, a Reflektóriumon is – kattintás után – a lehető legbékésebb dolgokkal, már-már konvencionálisan alkalomhoz illő verssel és zenével  búcsúzom – az évtől és az olvasóktól. (Nem kell megijedni, egyik sem az enyém.) Kicsit hosszú lesz ugyan, de ne legyenek restek – ha valamikor, hát most, kifelé az óesztendőből nem szabad sietni sehová.

(tovább…)

Hírdetés