Fidesz–RMDSZ, avagy a diaszpóralét stratégiája

Érdekes vita van kibontakozóban a Transindexen az RMDSZ-Fidesz-viszonyról.

 

Mit konstruálnak, kik dekonstruálnak? Kapkodások György Péter könyvéhez

„Miben hisznek, kik nem hisznek?” – fogalmazta meg indító kérdését egy 1995-96-os nyilvános levélváltást összefoglaló kis beszélgetőkönyv, amelyben Umberto Eco és Carlo Maria Martini bíboros társalgott a modern világ etikai és történelemszemléleti kérdéseiről. Miben hisznek azok, akik elvetették a vallás által nyújtott, szilárdnak gondolható etikai és szemléleti fogódzókat? Mi az, ami az istenhit nélküli modernség apokalipszis-képzeteiben vagy a remény modern működésében, a hittelenség racionális látszatai mellett is valami „hitet” éltet tovább a kereszténység kulturális örökségeként?

Nos, valahogy hasonló kérdésünk támad, ha fogódzót keresünk György Péter új könyve (Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Magvető, Budapest, 2013.) indítékainak és céljainak a megértéséhez.

Mert: mit konstruálnak azok, akik csak dekonstruálnak?

 

Ius murmurandi

Kommentárok egyre bővülő sora figyel fel arra, hogy Ponta új „magyarságpolitikával” kísérletezik. Előbb Király András újbóli államtitkári kinevezése ütött szöget a politikai zaccból olvasók fejébe, majd következett Frunda György Ponta személyes tanácsadójává való kinevezése és Geréd Beatrix ideiglenes megbízása a statisztikai hivatal élén. A még lebegtetett kategóriában pedig ott találjuk Markó Attila RMDSZ-es helyettesítésének tervét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az élén.

 

A csipkelogika vége

A mininépszámlálás állami költségvetéssel színre vitt paródiája ismételten rádöbbentette a közvéleményt arra, hogy mennyire gyengék, sérülékenyek az állami intézmények. Nem az alkotmány és a törvény határozza meg funkciójukat és működésüket, hanem az a szerep, amelyet az intézményeket belakó politikai érdekek nekik szánnak. Valójában egy rejtett, de folyamatos küzdelem folyik az állami intézmények funkcionális – de nyilvánosan ellenőrízhető és számonkérhető – logikája és a politikai érdekek rejtett nyomulása között. A folyamat paradoxiái leginkább abból fakadnak, hogy a politikai érdekeknek ahhoz, hogy valamiképpen uralni tudják a „semleges” hivatásra szánt intézményeket, el kell fogadniuk azt, hogy ezt csakis az intézményi autonómia és az abból fakadó formális szabályok nyilvános számonkérhetősége mellett tehetik.

E paradoxiákat mostanság leginkább az alkotmánybíróság ébredezésén figyelhetjük meg.

 

A román dualizmus

A XX. század politikai filozófiájának „sötét géniusza”, Carl Schmitt úgy látta, hogy a tiszta politikumot (amelyet ő „das Politische”-nek, „a politikai”-nak nevezett) a rendkívüli helyzetekben – szükségállapotban, lázadásokkor, forradalmak idején, illetve intézmények összeomlásakor – pillanthatjuk meg a legvilágosabban. Egyébként is létezik, csak „normális időkben” a jog, a szokások, az intézményesült eljárási szabályok magukba szippantják, és ekként korlátozzák, illetve koreografálják megjelenését.

Mindaz, ami Băsescu leváltása kapcsán Romániában végbemegy, most a politikum vaskosabb világaként is érthető, hiszen a kvázifelrúgott politikai intézményrendszer visszaküldi a politikusokat a kályhához, azaz: rákényszeríti őket arra, hogy autentikusabb mivoltjuk – politikai kultúrájuk – felől induljanak a megoldások keresésére.

Mit látunk tehát?

 

Az elnök meztelen

Úgy tűnt, hetekig egy fortélyos vélelem igazgatja majd a magyar közéletet: Schmitt Pál plágiumügyének az a mikszáthi kedélyű elkenése, amelyben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának jelentése részeltette a következménynélküliségen régóta edződő magyar közvéleményt.

 

Az objektivitás héjszerkezete

Gyakran kérdezték tőlem: hogyan lehet semleges a politikai elemzés? Személyesebben: semleges-e az a politikai elemzés, amit írok, közzé teszek? Van-e a semlegességnek ismérve, garanciája, netán: mértéke?

Nos, a válaszom: nincs.