Kommentárok egyre bővülő sora figyel fel arra, hogy Ponta új „magyarságpolitikával” kísérletezik. Előbb Király András újbóli államtitkári kinevezése ütött szöget a politikai zaccból olvasók fejébe, majd következett Frunda György Ponta személyes tanácsadójává való kinevezése és Geréd Beatrix ideiglenes megbízása a statisztikai hivatal élén. A még lebegtetett kategóriában pedig ott találjuk Markó Attila RMDSZ-es helyettesítésének tervét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az élén.
Nincs tehát már szükség az RMDSZ-re, mint koalíciós partnerre, mondják a gyorsdiagnózisok, viszont láthatjuk: szükség van egyes RMDSZ-alkatrészek legitimáló szerepére, arra, hogy a „magyaros koalícióban” működő eddigi román kormányok hagyományával szakító Ponta-kabinet is jelezhesse, figyel a magyar kisebbség igényeire.
Az RMDSZ-USL-egyezményt olvasva (is) jó okkal lehet ezt Ponta taktikai húzásának tekinteni: sakkban tartja vele liberális partnerét, kinek orra előtt folyamatosan meglebegteti, hogy bármikor behelyettesíthető lehet az „RMDSZ plusz kisebbségek” parlamenti szegmensével. Mi több, az is elképzelhető, hogy a liberálisokkal fenntartott kétharmaddal keresztül viszi az alkotmánymódosítást és a régiósítást, majd az Antonescu-nehezékkel terhelt PNL-t kidobva a koalíció hajójából, az RMDSZ és a kisebbségi frakció koalícióba való bevonásával próbálja elérni a régiós átalakítás nyomán kialakuló székelyföldi háborgás csitítását, valamint saját államfőjelöltjének megválasztását.
Túl a politikai kalkulusok e fantáziatérképén, az igazán fontos kérdés számunkra mégis az: mi következik az RMDSZ e „downgrade”-je után?
A markói vonal arra az „upgrade”-re épített, hogy a folyamatos kormányzati szerepvállalással, az egymást követő kormányok „enyhe magyarosságával” elfogadottá válik, hogy a magyar kisebbség kérései racionálisan merülnek fel, tehát részei lehetnek annak a közpolitikai portfóliónak, amelyből az időnként megújuló román reformpolitika célokat és eszközöket választ ki.
Sőt: a markói vonalvezetés úgy vélte, hogy a portfólió kisebbségi része, a „kisebbségi portfólió” lassan, csendben még bővíthető is. Nem látványosan ugyan, ahogy azt az RMDSZ ellenzéke radikálisan – „hőzöngve” – kéri, de mindenképpen eredményesen: az apró lépések útja, az erdélyi reálpolitika El Camino-ja – igen is! – mindenképpen elvezet az autonómiához. Csupán egység és kellő választói abnegáció váratik el az erdélyi magyar szavazóktól.
Ponta kísérleti magyarságpolitikája ezt látszik felrúgni. Immár nincs szükség az RMDSZ-re mint koalíciós partnerre, csupán olyan RMDSZ-politikusokra, akiknek a kooptálása az ellenzéki radikalizálódástól tartja távol az RMDSZ-t.
Új együttműködési modell körvonalazódik: a mindenkori (jobb- és baloldali) koalícióba bevont RMDSZ helyébe a mindenkori kormány és ellenzék közé ékelődő RMDSZ lép. A „se nem kormányon, se nem ellenzékben” levő RMDSZ kitüntetett beleszóló marad ugyan a kormányzás néhány kérdésébe, anélkül azonban, hogy ez garanciákat jelentene és a „kisebbségi portfólió” bővítését vonná maga után. Tulajdonképpen az „elért eredmények megőrzésének” korszakáról van szó, amit az RMDSZ jó intuícióval ismert fel, sőt, használt is a kampányban. Ezért a kitüntetett közbeszólói pozícióért viszont vállalnia kell talán, hogy fékező módon lép fel minden olyan politikai kezdeményezéssel szemben, amely mobilizáló-radikalizáló hatásában túlmenne a rezsim által megtűrt határon.
Nyilván, itt már nem arról a teljesen demobilizáló politikáról van szó, amelyet a Szövetség koalíciós szerepvállalásainak legbefolyásosabb időszakaiban követett (amikor minden tömeges tiltakozásra, tüntetésre hívó kezdeményezést leuntatott), hanem a tiltakozások olyan regiszterben való tartását, amely alkalmas arra, hogy a tömeges megmozdulások politikai hasznát a vezető politikusok számára kapitalizálja, anélkül azonban, hogy ezzel a politikai rendszer komoly megkérdőjelezésére hajtana, veszélyeztetvén a minimális együttműködés lehetőségét a kormányzati oldallal.
Az etnikai mobilizáció felettébb sajátos versenye elé nézünk: míg az RMDSZ-szel szemben állókat saját gyengeségük, politikai észrevétlenségük készteti arra, hogy a lehető legerőteljesebb módon radikális mozgósításba kezdjenek, amihez nem rendelkeznek logisztikai eszközökkel, maga az RMDSZ – amely viszont sokkal több eszköz birtokában van – csak a mérsékeltebb mobilizációban érdekelt. (Ennek a faramuci versenynek az előjátékát láthattuk a választási kampány idején a sepsiszentgyörgyi székelyzászlós tüntetések megszervezésében.)
Mindezt csupán mellékesen egészíti ki a laza kormányzati együttműködésbe kerülő RMDSZ-politikusok nagyobb szabadsága. Ők a koalíciós fegyelem terhe nélkül mondhatnak nemet, bírálhatnak álláspontokat; Frunda György cáfolhatja, hogy Románia nemzetállam, mert csupán a különvélemény ama ártatlan felségjogával él, amely nem akadályozza az előbbi modell működését.
Ez a jog ugyanis a mormogás joga csupán: a ius murmurandi.
2013. január 8. at 12:21
A ius murmurandi nem “a különvélemény ártatlan felségjoga”, hanem az egyik alapvető alkotmányos jog, a szabad véleménynyilvánításé. Ezért a zárómondat nem kohorens.
2013. január 8. at 12:41
Levente, megjegyzésed kissé kekeckedőnek tűnik, de igazad van. A “jus murmurandi” eredetileg tényleg a szabad véleménynyilvánítást jelenti, tehát jogtörténetileg és lexikálisan igazad van. Csak hát a murmurandi némi stiláris kiegészüléssel mormogást is jelent… Namármost, a szabad véleménynyilvánítás polgári jog, viszont politikusok esetében a kérdés nem az, hogy szabadon elmondhatják-e a véleményüket (ez napi munkájuk), hanem az, hogy milyen hatékonysággal közvetítenek véleményeket. Frunda esetében ezt a közvetítői-véleményezői hatékonyságot látom kérdőjelesnek, erre próbáltam utalni a “murmurandi”-ban rejlő stiláris többlettel. Lehet mormogni, de annak – meglehet – következménye igazából nem lesz…
2013. január 9. at 12:02
Hm,csak mormogunk!Igen Ponta nemhiába volt pionír,visszatért a Cseu bá ‘féle politikához emelj ki egy pár ismert (nemzetközileg is !)személyiséget ,aztán adj neki olyan megélhetést,hogy eladja még az anyját is érte!Pl.Fazekas ,eftárs és társai sorolhatnám a utolsó mohikánokat a Nagy Nemzetgyűlésben !Semmi sem új a nap alatt!A román politikum tudja ,hogyan lehet szétverni a közösségünket(már ha volt ilyen!) személyes érdekek mentén!Amúgy ez olcsóbb is ,mint holmi másfél millió nemkívánatos magyar nyelvi és közösségi jogainak betartása!A baj ,hogy ezt a szocializmusban szocializálódott RMDSZ szavazótábor el is hiszi,hogy csak annyi lehetséges amennyit megengednek nekünk,míg lassan elsorvasztanak=románosítanak!Még a két háború közötti korszakkal sem lehet összehasonlítani,amikor tuljdoosai voltunk egyházi és földi javainknak és még részvényeket is lehetett két nyelven kibocsájtani,hogy ma odajutottunk,hogy egy Kézdivásárhelyen nincsen egy magyar bíró sem,és a Székelyföld kellős közepén is napi szinten megaláznak, a betelepített elsőrangú állampolgárok,bankokban közületekben,hivatalokban miközben írott malaszt a magyar nyelv használata! nem is jó beszélni ,hogyan menekülnek el fiataljaink,mert csak ennyi jövőt volt képes teremteni 23!Fordulatra lett volna szükség,radikálisra ,nem megalkuvásra amíg nem késő!
2013. január 9. at 14:22
Mivel Románia egy következmények nélküli ország, senki sem várja el épp Frunda Györgytől, hogy következményei legyenek a “mormogásának”. De most megint kapott egy esélyt: ha törvényhozóként semmi érdemlegeset nem sikerült elérnie (sőt, a korrupcióelleni harcban fekete pontokat is szerzett magának), akkor most óriásit alakíthatna és bekerülhetne a történelemkönyvekbe: tanácsadójaként meggyőzhetné Pontát, hogy amaz és kormánya kezdeményezze a nemzetállamiséggal szembeni soknemzetiségű valóság megjelenítését a román alkotmányban…
2013. január 13. at 16:33
avagy éppen a (halk) morgolódás joga….