Kommentárok egyre bővülő sora figyel fel arra, hogy Ponta új „magyarságpolitikával” kísérletezik. Előbb Király András újbóli államtitkári kinevezése ütött szöget a politikai zaccból olvasók fejébe, majd következett Frunda György Ponta személyes tanácsadójává való kinevezése és Geréd Beatrix ideiglenes megbízása a statisztikai hivatal élén. A még lebegtetett kategóriában pedig ott találjuk Markó Attila RMDSZ-es helyettesítésének tervét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az élén.

Nincs tehát már szükség az RMDSZ-re, mint koalíciós partnerre, mondják a gyorsdiagnózisok, viszont láthatjuk: szükség van egyes RMDSZ-alkatrészek legitimáló szerepére, arra, hogy a „magyaros koalícióban” működő eddigi román kormányok hagyományával szakító Ponta-kabinet is jelezhesse, figyel a magyar kisebbség igényeire.

forrás: agenda.ro

forrás: agenda.ro

Az RMDSZ-USL-egyezményt olvasva (is) jó okkal lehet ezt Ponta taktikai húzásának tekinteni: sakkban tartja vele liberális partnerét, kinek orra előtt folyamatosan meglebegteti, hogy bármikor behelyettesíthető lehet az „RMDSZ plusz kisebbségek” parlamenti szegmensével. Mi több, az is elképzelhető, hogy a liberálisokkal fenntartott kétharmaddal keresztül viszi az alkotmánymódosítást és a régiósítást, majd az Antonescu-nehezékkel terhelt PNL-t kidobva a koalíció hajójából, az RMDSZ és a kisebbségi frakció koalícióba való bevonásával próbálja elérni a régiós átalakítás nyomán kialakuló székelyföldi háborgás csitítását, valamint saját államfőjelöltjének megválasztását.

Túl a politikai kalkulusok e fantáziatérképén, az igazán fontos kérdés számunkra mégis az: mi következik az RMDSZ e „downgrade”-je után?

A markói vonal arra az „upgrade”-re épített, hogy a folyamatos kormányzati szerepvállalással, az egymást követő kormányok „enyhe magyarosságával” elfogadottá válik, hogy a magyar kisebbség kérései racionálisan merülnek fel, tehát részei lehetnek annak a közpolitikai portfóliónak, amelyből az időnként megújuló román reformpolitika célokat és eszközöket választ ki.

Sőt: a markói vonalvezetés úgy vélte, hogy a portfólió kisebbségi része, a „kisebbségi portfólió” lassan, csendben még bővíthető is. Nem látványosan ugyan, ahogy azt az RMDSZ ellenzéke radikálisan – „hőzöngve” – kéri, de mindenképpen eredményesen: az apró lépések útja, az erdélyi reálpolitika El Camino-ja – igen is! – mindenképpen elvezet az autonómiához. Csupán egység és kellő választói abnegáció váratik el az erdélyi magyar szavazóktól.

Ponta kísérleti magyarságpolitikája ezt látszik felrúgni. Immár nincs szükség az RMDSZ-re mint koalíciós partnerre, csupán olyan RMDSZ-politikusokra, akiknek a kooptálása az ellenzéki radikalizálódástól tartja távol az RMDSZ-t.

Új együttműködési modell körvonalazódik: a mindenkori (jobb- és baloldali) koalícióba bevont RMDSZ helyébe a mindenkori kormány és ellenzék közé ékelődő RMDSZ lép. A „se nem kormányon, se nem ellenzékben” levő RMDSZ kitüntetett beleszóló marad ugyan a kormányzás néhány kérdésébe, anélkül azonban, hogy ez garanciákat jelentene és a „kisebbségi portfólió” bővítését vonná maga után. Tulajdonképpen az „elért eredmények megőrzésének” korszakáról van szó, amit az RMDSZ jó intuícióval ismert fel, sőt, használt is a kampányban. Ezért a kitüntetett közbeszólói pozícióért viszont vállalnia kell talán, hogy fékező módon lép fel minden olyan politikai kezdeményezéssel szemben, amely mobilizáló-radikalizáló hatásában túlmenne a rezsim által megtűrt határon.

Nyilván, itt már nem arról a teljesen demobilizáló politikáról van szó, amelyet a Szövetség koalíciós szerepvállalásainak legbefolyásosabb időszakaiban követett (amikor minden tömeges tiltakozásra, tüntetésre hívó kezdeményezést leuntatott), hanem a tiltakozások olyan regiszterben való tartását, amely alkalmas arra, hogy a tömeges megmozdulások politikai hasznát a vezető politikusok számára kapitalizálja, anélkül azonban, hogy ezzel a politikai rendszer komoly megkérdőjelezésére hajtana, veszélyeztetvén a minimális együttműködés lehetőségét a kormányzati oldallal.

Az etnikai mobilizáció felettébb sajátos versenye elé nézünk: míg az RMDSZ-szel szemben állókat saját gyengeségük, politikai észrevétlenségük készteti arra, hogy a lehető legerőteljesebb módon radikális mozgósításba kezdjenek, amihez nem rendelkeznek logisztikai eszközökkel, maga az RMDSZ – amely viszont sokkal több eszköz birtokában van – csak a mérsékeltebb mobilizációban érdekelt. (Ennek a faramuci versenynek az előjátékát láthattuk a választási kampány idején a sepsiszentgyörgyi székelyzászlós tüntetések megszervezésében.)

Mindezt csupán mellékesen egészíti ki a laza kormányzati együttműködésbe kerülő RMDSZ-politikusok nagyobb szabadsága. Ők a koalíciós fegyelem terhe nélkül mondhatnak nemet, bírálhatnak álláspontokat; Frunda György cáfolhatja, hogy Románia nemzetállam, mert csupán a különvélemény ama ártatlan felségjogával él, amely nem akadályozza az előbbi modell működését.

Ez a jog ugyanis a mormogás joga csupán: a ius murmurandi.

Reklámok