Érdekes vita van kibontakozóban a Transindexen az RMDSZ-Fidesz-viszonyról.

A szokványos hírekkel és kommentekkel induló, de majd izgalmasabbra váltó vitafolyam Kiss Tamás írásával kanyarodott igazából arra, amerre – véleményem szerint – e viszony stratégiai értelmét keresni kell. A kérdésre, hogy milyen is az RMDSZ és a Fidesz viszonya most, amikor az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor a pályakorrekció mellett döntött ebben a kérdésben, és amikor a kettős állampolgárság első terhelési próbájára is sor került a magyar parlamenti választások alkalmával, Kiss a román nemzetállam-építő elit és az RMDSZ közötti „aszimmetrikus alkura” kihegyezve adott egy választ. Jómagam ugyanezt a kérdést a kettős állampolgárság releváló hatása felől közelíteném meg. Írásom fő gondolata már megjelent egy korábbi jegyzetemben.

Úgy vélem, a külhoni magyar állampolgárság tömeges felvétele egyfajta előhívó-hatást is kifejtett: láthatóvá tette és egyben el is mélyítette azokat a dilemmákat, amelyek korábban is léteztek és determináló hatással voltak az erdélyi magyarok politikai elitjére.

Normatív megközelítésben ez a dilemma a kettős állampolgárság és a kisebbségi autonómia ellentétében jelenik meg. Vagy–vagy, fordítják le ezt sokan a kisebbségpolitikai törekvések nyelvére: aki kettős állampolgárságot akar, az feladja az autonómia programját ! Viszont, amint azt Roberta Medda-Windischer is leírja, pragmatikusabb megközelítéssel nem lehet eldönteni, hogy – egyrészről – a kettős állampolgárság vagy a területi autonómia szolgálja-e jobban a kisebbség érdekeit (általában), másrészről pedig azt sem, hogy a kettős állampolgárság akadálya-e az autonómiának.

Az erős normatív megközelítés alapja inkább az állampolgárság 19. századi fogalmához kapcsolható, amely szoros egységet feltételez a lojalitás, az identitás és a területi fennhatóság (hovatartozás) között. Ebből levezethetően az autonómia-törekvések akkor lehetnek sikeresek, ha már egy szilárd állampolgári közösségen belül próbálnak kisebbségi jogbővítést elérni. Vagyis: akkor lesz autonómia Románián belül, ha az erdélyi magyarok ezt román állampolgárokként vívják ki.

A kérdésnek azonban van 21. századi megközelítése is, amelynek a kiindulópontja viszont az, hogy az említett szoros egység megszűnt. Új fogalmak – transznacionális állampolgárság, „elmosódott” (fuzzy) állampolgárság, „részvényes” (stakeholder) állampolgárság stb. – jelzik e folyamatot, amely jócskán átalakította az állampolgárság 19. századi intézményét, és amelynek egyik legismertebb eredménye az uniós állampolgárság. A folyamat során létrejött kettős állampolgárságok azonban nem egyszerűen kettős joghatóságot, szimmetrikusan megosztott szuverenitást jelentenek az egyén fölött, és semmiképp sem kettős identitást, amely zavaró, érthetetlen és konfliktust generáló a klasszikus republikanizmus hívei számára.

Míg a monolit állampolgárság 19. századi fogalma az identitás és a lojalitás kérdésköreit asszociálta, ma e fogalom inkább a különböző hálózatokba és migrációs terekbe való belépés szinonimája kezd lenni. Ugyanakkor ezek egymás mellett élő funkciók is. A kedvezményes magyar honosítás folyamatában például jól láthatóak és elkülöníthetőek voltak azok a csoportok, amelyek az „identitás” elismerését várták a magyar állampolgárságtól, azoktól, amelyeket a „mozgástér” bővítése motivált. (Az állampolgárság 21. századi funkcióbővülése itt nyilván a magyar történelmi adottságokra szabottan jelenik meg.)

Érdemes ezt az átalakulást összevetni azzal, amelyik a politikai közösségképzés új térbeli dimenzióit nyitotta meg. Ebben a „lokális” kapott új, politikai értelmet: a politikai közösségképzésnek azt a térbeli mértékét jelzi, amely az együttélés tényleges, átlátható-átélhető kereteit jelöli ki. Ezzel kapcsolatosan hasznosnak találnám a rezidencialitás fogalmának bevezetését annak megjelölésére, hogy a globalizációval párhuzamosan erőteljes törekvés érzékelhető a politikai jogok gyakorlásának „lokalizálására”, azaz helyi feltételekhez való kötésére.

Az Európai Unióban ma már a helyben lakás és nem a klasszikus állampolgárság az elsődleges feltétele az önkormányzati választásokon való részvételnek. A nemzeti parlamentek megválasztása ugyan állampolgársági alapon történik, de ehhez a választói névjegyzéket a valamilyen választókerületi „helyben lakás” strukturálja, és azok az állampolgárok, akik nem rendelkeznek országuk területén állandó lakhellyel, csupán speciális eljárások keretében „lokalizálják” magukat a választásokon való részvételük érdekében. A rezidencialitás hierarchizálja a többes állampolgárságot is: az az állampolgárság számít elsődlegesnek, amelyet az állandó lakhely tesz effektívvé. Ezt már nemzetközi bíróságok precedens értékű ítéletei is mutatják. A rezidencialitás az alkotmányjogban is teret nyert: több állam is különbséget tesz az állampolgárság tekintetében azon polgárai, akik születéssel szerezték meg azt, és azok közt, akik ezt csupán „elnyerték” – az előbbiektől általában nem lehet megvonni az állampolgárságot.

Ebben a folyamatban az erdélyi magyarok magyar állampolgársága másodlagos mindaddig, míg „rezidencialitásuk” Erdélyhez, Romániához köti őket.

Rainer Bauböck egy 2007-es tanulmányában megvizsgálván a külhoni szavazást az egyes külhoni (történelmi) kisebbségek területi államukkal szembeni stratégiái felől, három lehetséges stratégiát különböztetett meg. Szerinte az anyaország politikai közösségébe való, valamilyen formában vagy mértékben való bekapcsolódás annak is függvénye, hogy a külhoni csoport/közösség tagjai milyen stratégiát látnak a maguk számára hasznosnak.

Alapvetően három stratégia különböztethető meg: 1) Lehet, hogy az idegen nemzetállam fennhatósága alá került kisebbség tagjai, tehernek vagy másodlagos jegynek tekintik sajátosságaikat, „eltérő mivoltukat”, és ezért az illető ország szélesebb állampolgári közösségéhez való alkalmazkodást (majd asszimilációt) választják; 2) meghatározhatják magukat olyan „diaszpóraként”, amelynek „hazáját” az anyaország képviseli; 3) és végül: külön politikai közösségként határozhatják meg magukat az illető területi államon belül, és ezért autonómiára törekszenek. Amennyiben a nemzeti kisebbségnek a harmadik utat választva sikerült autonóm politikai közösségi státusra szert tennie, a kettős állampolgárság megszerzése nem lehet követendő és hasznos cél, mert az az autonóm státust, a területi állam politikai közösségébe való kollektív beágyazódást gyengítheti.

A román állam és az erdélyi magyarság viszonyában azonban több sajátosság, sőt paradoxon fogalmazza át a fentebbi sémákat.

Az, hogy mind ezidáig fel sem merült a román politikai elit részéről az autonómiával kapcsolatos vitákban, hogy ezt az igényt az erdélyi magyarok egyre tömegesebbé váló magyar állampolgársága miatt el lehet utasítani, máris a román-magyar viszony egyik sajátosságára utal. Az elemzők alighanem arra hajlanak, hogy az ok a román állam hasonló kettősállampolgárság-politikájában rejlik, ugyanis a román állam nem kifogásolhatja azt, amit maga is követ. Az autonómiaellenes attitűd figyelmesebb vizsgálatából viszont az derül ki, hogy a román elit már eleve potenciális vagy „rejtőzködő” magyar állampolgárokként tekint a román állampolgárságú erdélyi magyarokra, akiknek az autonóm politikai közösségként való elismerése tehát nem Románia politikai közösségét erősíti (a román állampolgárság multinacionálissá alakításával), hanem magát a román államot gyengíti. Mindebből a román etnikai demokrácia rejtett, a román állampolgárságot befelé hierarchizáló attitűdje tűnik elő, amelynek történelmi magyarázatát az adja, hogy a román nemzet-, majd államépítés történetileg a magyar nemzetépítés ellenében bontakozott ki, s hogy a nemzetépítésben szükséges ellenségképet mindig a magyarok szolgáltatták. Olyan „mi”-„ők” szembenállásról van szó, amelyet a nacionalizmuselméletek több neves szerzője is a minden nemzet létezésmódjában jelen levő konstitutív kontrasztnak tekint. A román-magyar viszony sajátossága viszont az, hogy e kontraszt maga is „modernizálódott”, folyamatosan megújult, azaz: a szembenállást a román elit mindig újra tudta definiálni.

Az újradefiniálás sikerét jól jelzi az RMDSZ helye a román „politikai rendszerben”, azaz a kisebbségpolitikai rezsimben számára kijelölt/megszerzett szerepe, valamint azon történelmi kudarca, amelyet a fentebbi harmadik (autonóm politikai közösségi) stratégia követésében el kellett könyvelnie. (A Kiss Tamás által említett „kontroll-kooptálás modell” valójában az „aszimmetrikus alku” azon intézményesítése, amely e folyamatos megújítás egyik eredménye.) Az RMDSZ elfogadtatta a román politikai elittel – főleg az európai integrációs folyamat nyomása alatt (ameddig az létezett) –, hogy lehetséges a román nemzetállam olyan „multikulturális” kibővítése, amely integrálja a Romániában élő magyarokat, anélkül, hogy átalakítaná a román állampolgárság hagyományos fogalmát. Ennek az elfogadtatásnak az ára: a román nemzetépítésben funkcionálisan fennmaradó magyar ellenségkép folyamatos és domesztikált megújítása.

Hogyan történik mindez?

A kisebbségi jogok bővítése mindig pillanatnyi politikai tranzakciók eredménye volt. A tranzakcionális logikából következően a román nemzetállam átépítésének sohasem volt világos politikai iránya, és ez konzerválta azokat a kiaknázható gyanakvásokat, amelyek szerint az erdélyi magyarok törekvései a „rejtett” (potenciális) magyar állampolgárok román állam elleni – át nem látható és mindenképpen ellenséges – lépései. Az RMDSZ kooptálásával a kormányzat különböző szintjein etnikai ügyintézők jelentek meg, akik minden törekvést a napi politikai alkuk szintjén instrumentalizáltak. Így viszont felkínálták a lehetőséget a román politikai szereplőknek, hogy a történelmi román-magyar ellentétet a román pártpolitikai viták mindennapi nyelvezetébe illesszék, és érdekeiknek megfelelően aknázzák ki a közvéleményben létező gyanakvásokat.

Közjogi hatalommegosztás (autonómia) hiányában, a román állampolgárság hagyományos etnikai meghatározottsága mellett az erdélyi magyar elit „párhuzamos társadalom”-felfogása több szempontból is megerősítést kap a diaszpóra-stratégiától. Az etnikai térszerkezettől függetlenül feltételezett egység, az intézményépítés leszorítása a civiltársadalmi szférába: mind-mind olyan elemek, amelyek a diaszpóralét képzeteit erősítik.

Ugyanakkor a Fidesz „nemzetegyesítési terve”, amelynek kétségtelenül magyar belpolitikai motivációi is vannak, a kettős állampolgársággal és a határon túliak szavazati jogával szintén a diaszpóra-stratégiát erősítette fel. A „közjogi egyesítés” ugyanis egyben hazakínálat is – még akkor is, ha nem jár az áttelepülés perspektívájával. E hazának az elfogadása viszont a diaszpóra-lét öndefinícióit erősíti.

Következésképpen: egyfajta konvergencia mindenképpen létezik az RMDSZ és a Fidesz törekvései között. Ugyanakkor egyéb (itt most el nem ismételt) tényezők hatására az RMDSZ-Fidesz-viszony mégis konfliktusos.

Mindeközben az is látható már, hogy a Bauböck-féle stratégiahármas megosztja az erdélyi magyarságot, és ennek társadalmi-etnikai térszerkezeti okai az elsődlegesek. A határon túli magyarság Trianon után „kényszerközösségekké” kovácsolódott (Bárdi Nándor) azokban a politikai nemzetállami keretekben, amelyeket az állampolgárság 19. századi felfogása dominált. Ezek a kényszerközösségek azonban most, a globális terek, a többes állampolgárság és a sok egyéb belső társadalmi körülmény hatására felbomlóban vannak. Ennek egyik következménye lett, hogy az említett diaszpóra-stratégia és autonóm politikai közösségi stratégia megbontja az erdélyi magyarság korábbi politikai egységét.

Nos, ebben a kontextusban kell feltennünk a kérdést, hogy miképp kapcsolódik az erdélyi magyarok másodlagos – „rezidencialitás nélküli” – magyar állampolgársága az RMDSZ-Fidesz-viszony stratégiai tétjeihez?

Ott, ahol a rezidencialitás járulékos politikai lehetőségei (helyi önkormányzati választásuk, etnikai térszerkezetre szabható közpolitikák) maguk is erősítik a politikai közösségképzést (az identitás mellett), a magyar állampolgárság egyike lesz azon kérdéseknek, amelyek kapcsán a helyi társadalom politikai pluralizmusa megjelenik. Úgy tűnik, Székelyföldre nézve ez kezd jellemzővé válni; a mostani magyarországi parlamenti választásoknak volt helyi tétje is, és ez versenyt generált az RMDSZ, az EMNP és az MPP között arra nézve, hogy ki szerez több szavazót. Úgy vélem, a magyar állampolgárság kérdése itt továbbra sem marad egyszerűen az identitás, a távoli „haza” kérdésének, hanem folyamatos politikai vitatéma lesz, attól függően, hogy a politikai szereplők (RMDSZ, EMNP, mások) kinek és milyen kérdésnek válnak az ágensévé. A szórványban – a magyar intézmények ritkuló légkörében – viszont a diaszpóralét egyik meghatározójaként válik fontossá a magyar állampolgárság, és mintegy „politikamentesen” tölti fel a külső hazához való viszonyt alternatívákkal.

Felmerül a kérdés, mi a Fidesz viszonya az autonóm politikai közösség stratégiájához. Ez különösen fontossá most, a választások után vált, hiszen döntő jelentőségű abban, hogy a román nemzetállami erőforrásokból nem részesülő, „autonomista” MPP és EMNP milyen esélyekhez jut. A válasz pragmatikus vonatkozását a Fidesz újonnan körvonalazódó stratégiájában találjuk meg. Úgy tűnik, a magyar kormánypártnak mind az RMDSZ-re, mind pedig az ellenzékére szüksége van mint két, egymást kiegészítő regulátorra. Az RMDSZ-en keresztül kommunikációs csatornát tart fenn a román kormánnyal, az RMDSZ tehát e viszony egyik szabályozó eleme. Az RMDSZ ellenzékén keresztül viszont némi kontrollt intézményesíthet e csatorna működtetői fölött. E hipotézis szerint most a két szabályozó együttes működtetéséből adódó lehetőségek felmérése következne …

 

 

 

 

 

 

Reklámok