Székelykatalánok reloaded, avagy a magyar, a román meg a szanyi

Szegény Szanyi Tibor bizonyára nem gondolta volna, hogy a közösségi emlékezet sajátos logikája alapján egyszer majd egy lapra kerül a székely zászlóügy apropóján orbitálisat hisztériázó román politikusokkal és médiahiénákkal. A kettőnek nyilván nincs semmi (tudatos) köze egymáshoz, a történések a két ország különböző típusú össznépi pszichopatológiájába íródnak bele, de az elmúlt napokban-hetekben az erdélyi magyar identitást érő inzultusok mintegy egymásra tevődtek, a „két tűz között” érzésének jegyében így kapcsolódhatnak össze az erdélyi magyarokat láthatóan passzióból sértegető magyarországi politikus megnyilvánulásai az ennél sokkalta fajsúlyosabb, diplomáciai szintig fajult székely–magyar–román szimbólumháborúval.

 

A Nyirő-“ügy”

Nyirő József – Zsögödi Nagy Imre tusrajza 1938-ból

Amikor már azt gondolhattuk, hogy a választási kampány – magyar vonatkozásban – legizgalmasabb mozzanata az a meglehetősen emelkedett szellemű vita lesz, amely arról szól, hogy csak könyékig vagy egyenesen derékig ildomos turkálni Tőkés László magánéletében, megérkezett a Nyirő-újratemetés „ügye”. Hamvak nélkül, egyelőre, bár azokat is kitartóan kutatják a román rendőrség illetékes szervei, magánautók csomagtartójában, ahol az ilyesmit hordani szokás. Én őket megértem, hülyék lennének, ha nem cuppannának rá a magyar irredentizmus témájára, amikor tálcán szállítják nekik azok a székelyföldi magyar úriemberek, akik maguk sem vetik meg a kampánykoszorúzást. Bizony, gyönyörűen süt a nap, és szivárog befelé Erdélybe a horthyfasizmus, suttyomban. Így megy ez; furfangosan, mint a székelyek.

Az viszont nem hagy nyugodni, ami Nyirő József egykori politikai szerepvállalása körül folyik az erdélyi magyar politika és szellem köreiben. Nevezetesen az a vád, hogy ő egykoron, finoman fogalmazva, a szélsőjobboldallal kacérkodott.

 

Kell egy csapat!

Meghalt Garas Dezső. Isten látja lelkét, nagy színész volt. Nem akarok erről beszélni, nem is tudnék. Színházi szerepekben nem láttam, határon túl játszott többnyire. A filmjeit viszont láthattuk. Egyet szeretnék kiemelni közülük: Sándor Pál 1973-as Régi idők focija című opuszáról van szó. A magyar filmművészet egyik remekműve ez. De még erről sem akarok beszélni. Inkább arról a kulcsmondatról, amit Minarik Ede (azaz Garas Dezső) mosodás és focirajongó mond egy adott pillanatban: Kell egy csapat!

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.

 

Székelykatalánok

Közhely, hogy a nemzeti identitás kinyilvánításának, a közösségi önérzetet erősítő gesztusok megtételének aligha van jobb terepe a sportnál. A tömegeket vonzó sportrendezvények – azon túl, hogy maga a játék is kiváló alkalmat szolgáltat az azonosulásra vagy épp az ellenséges távolságtartásra – ideális helyszínei az önazonosság szimbolikus megélésének. A meznek identifikáló szerepe van: a nagyközönség számára jelzi az azonosulás követendő „irányát”: mondhatni innen tudjuk – az igazi, kifinomultabb disztingváló képességgel rendelkező sportmegszállottakat kivéve –, hogy ki(k)nek kell szurkolni; hogy kik a „mieink” és kik a „mások”, akiket még akkor sem kedvelünk, ha esetleg láthatóan jobban játszanak a sajátjainknál.

Ez így nagyon egyszerű és magától értetődő – éppen ezért képes zavart okozni, ha a helyzet bonyolultabb és a szerepek némileg összekuszálódnak. Ha a mez által jelzett „hivatalos” identitás mögül előbújik egy másik, az államilag szentesített rituálék mögé rejtett, a sportdiplomáciai színfalak révén pedig folyamatos fedésben lévő azonosságtudat.

Így számíthat skandallumnak, ha a román jégkorong-válogatott tagjai egy román-magyar mérkőzésen teli torokból énekelik… a magyar himnuszt.

 

Bűn és bűnhődés Csíkszereda módra

Tudom én, a bűn és bűnhődés elve ideális és tökéletes meg még. Má amikor működik. Nálam működött. Csíkszereda Megyei Jogú Város egyik központi parkolójában hagyott autómért nem fizettem díjat. Meg is bűnhődtem érte. És látá Isten, meg én is, hogy ez jó. Viszont nem bírságot kaptam büntetésképpen, hanem kerékbilincset. És ez, feleim, első ránézésre nem jó. Utánajártam a dolognak, és most már többet tudok.

 

Borboly Csaba földjén

„Hitványabb Nérók még seholse éltek.”

(Ady Endre: Csák Máté földjén)

Olvasom ezt a hírt, és nem hiszek a szememnek. Mondjuk tehát hangosan, lehetőleg lassan szótagolva: Hargita megye tanácsának elnöke biztonsági őrökkel vitette ki az ülésteremből a megyei tanács egyik demokratikusan választott képviselőjét, mert az olyasmit mondott, ami a tanácselnök úrnak nem volt ínyére. Ki-vi-tet-te, szé-kes-től. Azt tudtuk ugyan, hogy Borboly Csaba nem éppen a szavak embere (bár mindannyiunk szórakoztatására, olykor tréfás retorikai kísérleteket tesz blogunk egyik szerzőjének politológiai kiokítására), nem is kell annak lennie, de azt nem feltételeztük volna, hogy eddig nem tanulta meg: a választott népképviseleti testületekben úgy szokás, hogy az emberek vitatkoznak egymással, néha kifejezetten erős dolgokat vágnak egymás fejéhez, mindazonáltal a felmerülő konfliktusokat nem bicskával oldják meg, hanem szép szóval.

 

A mi központi régiónk…

Az RMDSZ tervezete

A közigazgatási régiók e napokban kirobbant vitája ama – meglehetősen ritka – történelmi momentumok egyike, amikor világosan kirajzolódik a rövid távú politikai valamint a stratégiai közösségi érdek közötti feszültség. Ahogy a PDL váratlanul az RMDSZ képébe vágta saját – egyetlen korábbi erdélyi magyar koncepcióval sem egyező – elgondolását a nyolc romániai megamegyéről, abból rögtön kiolvasható volt, hogy egyezkedési kényszer alakul ki a két kormánypárt között, hiszen az RMDSZ már rég benyújtotta a saját indítványát. A PDL közigazgatási bonapartizmusa, az eurokonformizált centralizmus ez esetben ugyanis nyilvánvaló ellentétben áll azzal az óvatos stratégiával, amellyel az RMDSZ megpróbálja előkészíteni a fejlesztési régiók keretein keresztül (a jelenlegi felosztás átalakításával) egy Székelyföld-szerű (Hargita-Kovászna-Maros) közigazgatási régió kialakítását, építvén a területi precedensek logikájára.