Fidesz–RMDSZ, avagy a diaszpóralét stratégiája

Érdekes vita van kibontakozóban a Transindexen az RMDSZ-Fidesz-viszonyról.

 

Mit konstruálnak, kik dekonstruálnak? Kapkodások György Péter könyvéhez

„Miben hisznek, kik nem hisznek?” – fogalmazta meg indító kérdését egy 1995-96-os nyilvános levélváltást összefoglaló kis beszélgetőkönyv, amelyben Umberto Eco és Carlo Maria Martini bíboros társalgott a modern világ etikai és történelemszemléleti kérdéseiről. Miben hisznek azok, akik elvetették a vallás által nyújtott, szilárdnak gondolható etikai és szemléleti fogódzókat? Mi az, ami az istenhit nélküli modernség apokalipszis-képzeteiben vagy a remény modern működésében, a hittelenség racionális látszatai mellett is valami „hitet” éltet tovább a kereszténység kulturális örökségeként?

Nos, valahogy hasonló kérdésünk támad, ha fogódzót keresünk György Péter új könyve (Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Magvető, Budapest, 2013.) indítékainak és céljainak a megértéséhez.

Mert: mit konstruálnak azok, akik csak dekonstruálnak?

 

Mesterházy és a kettős beszéd

Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.

 

A Reflektórium a Kolozsvári Magyar Napokon

Kolozsváros, magyar város?

A Reflektórium szerkesztőinek palávere a Kolozsvári Magyar Napok keretében, augusztus 17-én, pénteken 17 órakor az Insomnia kávéházban.

 

Nem vagyunk marslakók!

Enrico Fermi olasz földlakó volt, többek közt az első nukleáris reaktor megalkotója. Fizikai Nobel díjat kapott, de nem ezért. Szilárd Leó magyar földlakó volt, az első, aki felismerte, hogy az atombomba megcsinálható. Nem kapott fizikai Nobel díjat. Viszont elneveztek róla egy kisbolygót. A két kiváló földlakó egy alkalommal a marslakókról beszélgetett. Fermi méltatlankodva mesélte kollégájának: nem érti, hol késlekednek a marslakók, az ő számításai szerint ugyanis már rég itt kellene lenniük a Földön. Szilárd Leó ezt válaszolta: de kedves Enrico, hiszen itt vannak köztünk, csak magyaroknak mondják magukat.

 

A Nyirő-“ügy”

Nyirő József – Zsögödi Nagy Imre tusrajza 1938-ból

Amikor már azt gondolhattuk, hogy a választási kampány – magyar vonatkozásban – legizgalmasabb mozzanata az a meglehetősen emelkedett szellemű vita lesz, amely arról szól, hogy csak könyékig vagy egyenesen derékig ildomos turkálni Tőkés László magánéletében, megérkezett a Nyirő-újratemetés „ügye”. Hamvak nélkül, egyelőre, bár azokat is kitartóan kutatják a román rendőrség illetékes szervei, magánautók csomagtartójában, ahol az ilyesmit hordani szokás. Én őket megértem, hülyék lennének, ha nem cuppannának rá a magyar irredentizmus témájára, amikor tálcán szállítják nekik azok a székelyföldi magyar úriemberek, akik maguk sem vetik meg a kampánykoszorúzást. Bizony, gyönyörűen süt a nap, és szivárog befelé Erdélybe a horthyfasizmus, suttyomban. Így megy ez; furfangosan, mint a székelyek.

Az viszont nem hagy nyugodni, ami Nyirő József egykori politikai szerepvállalása körül folyik az erdélyi magyar politika és szellem köreiben. Nevezetesen az a vád, hogy ő egykoron, finoman fogalmazva, a szélsőjobboldallal kacérkodott.

 

Turisztikai fasizmus

1. A helyszín

Torockószentgyörgy.

Közelebbről: a pazar kivitelezésű Székelykő Kúria. Találó elnevezés, ugyanis látogató kedvére csodálhatja a híres-nevezetes Székelykő égbe szökkenő sziklatömbjét az épület előtti (mögötti) füves térségről.

A nagy zöld mező és a kő között idilli életkép: békésen szántogató helybeliek. Kétségtelen: ez itt Erdélyország. Tündérország. Na igen: a látszat.

 

Kell egy csapat!

Meghalt Garas Dezső. Isten látja lelkét, nagy színész volt. Nem akarok erről beszélni, nem is tudnék. Színházi szerepekben nem láttam, határon túl játszott többnyire. A filmjeit viszont láthattuk. Egyet szeretnék kiemelni közülük: Sándor Pál 1973-as Régi idők focija című opuszáról van szó. A magyar filmművészet egyik remekműve ez. De még erről sem akarok beszélni. Inkább arról a kulcsmondatról, amit Minarik Ede (azaz Garas Dezső) mosodás és focirajongó mond egy adott pillanatban: Kell egy csapat!

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.