Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.

ellenforradalmar„Határon túli” magyarként kínos feszengésen érheti magát az ember, amikor arról olvas, hogy az áttelepült erdélyi és partiumi magyarok egyfajta obskurus érdekszövetséget működtetnek az anyaországban (legalábbis ebben a zugában), amely valódi polipként hálózza be a köz- és közösségi életet, belterjes tenyészetként telepszik rá a gyanútlan őshonos polgárok életére és a magyar állami intézményrendszerre, miközben tagjai hallatlan, szinte szabadkőműves rituáléra emlékeztető titkos kódrendszert használnak maguk között: példának okáért tudnak románul. Emellett nem átallanak beszivárogni bizonyos közösségekbe, mondjuk református gyülekezetekbe, ahol akár vezető pozícióra is képesek szert tenni. A miskolci szocpárt és a „bátorságát” üdvözlő („Miskolcon elkezdődött”, „kimondatott”), hajdan szebb napokat látott liberális lap változatos eszköztárat használ arra, hogy a gyanakvás légkörével vegye körül az Erdélyből átszármazottakat. Van itt értelmezhetetlenül abszurd „leleplezés” (az egyik vezérigazgató „beszéli a román nyelvet”, egy másik vezérigazgató pedig „Székelyudvarhelyen született”), végtelenül sunyi hangulatkeltés („az áttelepült magyarokat nem minden esetben és nem mindenki várja tárt karokkal az anyaországban”; „a kialakult helyzet miatt lehet haragudni arra, aki kimondja, de arra is, aki alapot ad a külhoni magyarokkal szembeni ellenérzés erősödésére”), a csak Monty Python-i humor iránti fogékonysággal magyarázható „rémtörténet” („egyes önkormányzati irodákban olykor román nyelvre váltanak a vezetők”; „hallani kis faluról, ahová Erdélyből származó református lelkész került, majd jött még néhány család ugyanonnan, végül a helybeliek azt vették észre, hogy már ők rendezik a gyülekezet ügyeit”), valamint burkolt fenyegetés („azok ellenszenvét is kiváltják, akik egyébként ma még szimpátiával viseltetnek irántuk”) – ez utóbbi, naná, a külhoni magyarok parlamenti választásokon tanúsítandó, vélhető jobboldalisága kapcsán.

És itt érkezünk vissza Mesterházyhoz. Abban ugyanis alighanem kivételesen igaza volt a pártelnöknek, hogy békülékeny gesztusával némi kockázatot vállal az otthoni szavazóbázisa tekintetében – és íme, az élet rögtön példázta is szavait. Az a „határon túliakkal” szembeni idegenkedés (elég cizelláltan fogalmaztam?), amely áthatja a szocialisták hagyományos szavazótáborának nem kis részét, és amelynek alattomos gerjesztéséből a mindenkori pártvezetés derekasan kivette a részét, ugyanazokra az alapokra épül, mint minden rendes összeesküvés-elmélet – a miskolci ügy ennek kvintesszenciája. Van egy etnikailag-kulturálisan, származási hátterét tekintve behatárolható csoport, ennek tagjai afféle titkos kapcsolatban állnak egymással, és azonosíthatatlan, de a többségi társadalomra veszélyforrást jelentő tervek végrehajtásában érdekeltek. Elegendő ehhez a csoporthoz tartoznod, hogy gyanús légy; nem az egyéni teljesítményed, a tevékenységed válik meghatározóvá a megítélésedben, hanem a származásod – ez az aspektus a feltételezett nepotizmus esetén is súlyosbító körülménynek számít, ettől válik igazán „üggyé”. („Mi csupán arra hívtuk fel a figyelmet, hogy Kriza Ákos polgármestersége óta egyre több partiumi, erdélyi származású ember kap vezető állást a polgármesteri hivatalban, a város cégeiben, intézményeiben”, írja a szocialisták közleménye.) Az üzenet pedig végső soron ugyanaz, mint ama ominózus decemberi kampányban volt: ezek idejönnek, elárasztanak bennünket, elveszik a munkahelyeinket és kisemmiznek bennünket a saját hazánkban. Ennyit a nemzetpolitikai fordulatról.

És nincs különbség aközött – amint azt Szily László a rá jellemző közvetlenséggel leírja –, hogy az ezek alatt a zsidókat, cigányokat, erdélyi magyarokat vagy pirézeket értjük, helyzettől és ideológiai rögeszméktől függően. Aki ezt nem képes belátni, az menjen kapálni vagy publicisztikát írni a Magyar Narancshoz.

Arra azért mindenképpen felhívnám a gyanús származású, időnként idegen nyelveket beszélő hivatalnokok, cégvezetők és presbiterek társaságába keveredő jámbor, őshonos anyaországi polgártársak figyelmét: ha azt hallják véletlenül, hogy „pula mea”, akkor okkal gyanakodhatnak arra, hogy valami nincs rendben.

Reklámok