Menjen vagy maradjon Traian Băsescu? Július 29-én este kiderül, hogy a választópolgárok támogatják-e vagy sem az államfő menesztését, amit a Ponta-Antonescu rezsim már megszavaztatott a parlamentben.

A Reflektórium szerzői megfogalmazták véleményüket a kérdésről, a bejegyzés végén pedig szavazni lehet.

.

[Bakk Miklós] Ha majd adott a kellő távlat, hogy a mostani román politika történetéről értelmező szintézisek szülessenek, akkor Băsescut – minden bizonnyal – már nem csupán a „diktátor”-„modernizátor” antinomikus sémával próbálják megérteni.

Na de: hogyan?

A politika mindig a káosz és a rend határán van. Valamilyen rendet kérdőjelez meg, helyébe egy másik, „jobb” rendet akar állítani, de a régi rendből újat mindig csak kaotikusabb közegben lehet megformálni. Persze, a demokrácia jó intézményesítése azt jelenti, hogy a káosznak is jól szabott kerete van. Ami viszont sokszor az újítás korlátjának, a középszer uralmának tűnik.

Az igazán eredményes, meghatározó politikai személyiségek azok, akik egyszerre jelenítik meg a kaotikus kavargást és a „jobb rend” vízióját.

A menesztése előtt álló Băsescu személyiségében a kaotikus kavargást az az ellentmondásosság szabta meg, amely intézményi reformtörekvései és az általa megszólított lumpen-választópolgárság horizontja között feszült.

Traian Băsescu volt a ’89 utáni Románia történetében az első modern populista. A szocialista iparosítás nyomán létrejött „új külvárosok” nyelvét beszélte, azt a hatalmas, félig rurális, félig urbánus választói szegmenst próbálta reformelképzelései jármába befogni, amelynek korábbi politikai lelkét Iliescu nosztalgiái tapétázták ki belülről. Az ő nyelvükön beszélt – innen bárdolatlan megnyilvánulásai, vaskos viccei –, ennek a szociológiai képletnek volt retorikai szintézise. Ezért is fintorogtak azok az értelmiségiek, akik kiszagolták benne a nagyívű lehetőséget a posztkommunista képzeletzárványok felszámolására.

Băsescu tehát a demagóg népvezér és az államférfi közötti keskeny ösvényen indult el. Míg a demagóg a mindenkori közvélemény parazitája, a tömegérzületek hízelgő kiszolgálója, az államférfi közvélemény-előállító hatalmával tűnik ki, abban nyilvánul meg, hogy új eszmékkel szab annak keretet.

Nos, Băsescu primitív kísérlete, hogy a román állam szerkezeti (alkotmányos) átszabásához a választásokon mintegy kiaknázható érzületi alapot teremtsen, minden stilárisan alpári – röhécseléses, a néppel durván bratyizó – jellemzője ellenére inkább államférfiúi kísérlet volt. Persze, csak olyan, amilyen az öröklött népi tektonika fölött egyáltalán lehetséges volt.

Bukása egyrészt annak köszönhető, hogy a káoszon túli új rendnek nem tudott igazán körvonalakat adni: a parlament egykamarásítása, a voluntarista regionalizmus és a közvélemény parlamenti elit elleni hangolása – amelyben demagógiája kétségtelenül a terv fölé nőtt – csonka és megalapozatlan vízió maradt. De másrészt köszönhető annak is, hogy modern populizmusa kezdett megkopni, elhiteltelenedni az „új külvárosok” népe előtt, hogy közben a népharag újabb tornyai épültek fel ellenében, és kaptak – máshonnan – politikai toronyőrt.

***

[Fall Sándor] Băsescu az a típusú ember, akivel, ha egyszer csak beállítana egy reflektóriumos igazgatótanácsi értekezletre az Insomniába, rendelne egy sört, rágyújtana, majd hátradőlve elvigyorodna és megkérdezné, hogy na mi az ábra faszikáim, rögtön találnánk beszédtémát. Például Bakk Miklóssal elbeszélgethetne a prezidenciális rendszer előnyeiről és hátrányairól, PAZS elcseveghetne vele Mircea Cărtărescu szövegeinek rétegeiről, Szántai kolléga elpanaszolhatná neki, hogy az Insomnia hányféle adót fizet az államnak, jómagam pedig megkérdezhetném például azt, hogy a tengerész etikett szerint hány rumot kell meginni, miután az ember sikeresen átmanőverezett a Dardanellákon egy 306 méter hosszú tartályhajóval (újhold idején, viharban).

Aztán miután a gyakorlatban is megmutatta, hogyan kell civilizáltan whiskyt inni (az elméletet is tőle tudjuk: a nedű épp, hogy megemelje a két jégkockát a pohárban), végigmehetnénk két elnöki mandátumának fontosabb eseményein. A fejemet teszem rá, hogy Böszi (mert akkor már bizalmas viszonyban lennénk) hitelesen, koherensen és meggyőzően meg tudná magyarázni minden lépésének, döntésének hátterét. Másnap aztán felébredne bennem a kétely, hogy valóban úgy van-e, ahogy mondta, meg hogy volt-e valamilyen más célja az előző esti látogatásnak.

Valahogy így éreztem Böszi nyolc államfői éve során mindennel kapcsolatban, ami az ő nevéhez fűződik. Néha hajlottam arra, hogy asztalt csapkodva megvédjem, mert éreztem, hogy messzemenően igaza van. Amikor gyökeres reformokkal, a rossz és káros politikai és társadalmi berögződések szétrombolásával próbálkozott, vagy amikor, ha durván és prosztó stílusban is, de nekiment néhány politikusi meg államférfiúi jelmezbe bújt közismert gazembernek vagy érdekcsoportnak. Néha igazat adtam neki, hogy azért próbál nagyobb játékterületet körülkeríteni az államfőnek, hogy hatékonyabban indíthasson támadást a múltból átmenekített „törvények”, „jogok”, szokások és reflexek ellen. Néha azt is elhittem, hogy saját pártját és saját embereit is pusztán eszközként használta arra, amire feltette (?) két elnöki mandátumával megkoronázott politikusi karrierjét.

Ezzel egyidejűleg viszont ellenszenvet ébresztett bennem önkéntelen (?) faragatlanságával, tudatos (?) demagógiájával, önfejű (?) elképzeléseivel. Azzal, hogy mindig hagyott egy adag kételyt és kérdőjelet is maga után.

A neki megadatott nyolc államfői év alatt Böszihez valahogyan viszonyulni kellett. Böszit lehet szeretni vagy gyűlölni, egyidejűleg szeretni és gyűlölni, de semleges nem maradhat az az ember, aki valamelyest is követte munkásságát. Így vagy úgy, de Böszi valamilyen, sőt, egyidejűleg ilyen is, olyan is. Azoknak, akik most mentőcsónakba ültették, hogy kipakolják egy lakatlan szigeten, ehhez pedig felhergelték és a maguk oldalára állították a legénységet is, valamit és valakit állítaniuk kell a Böszi által hátrahagyott űr helyébe. Nem fog menni, mert ahhoz utódjának valamilyennek lennie kellene. Erről pedig jelen esetben nem nagyon beszélhetünk.

***

[Papp Attila Zsolt] Nem hallgathatom el, hogy egyszer már szavaztam Traian Băsescura, mégpedig 2004-ben; választásomat azóta sem bántam meg, de nem is voltam annyira elégedett vele, hogy később megismételjem. Traian Băsescut ugyanis nem kedvelem különösebben: az „emberarcú” típusba tartozó politikusokkal szemben általában gyanakvással viseltetem, a „szervusz, nép, szervusz, király”-féle mentalitást pedig legfennebb Rejtő-regények lapjain tartom szórakoztatónak – igen, az olyan régimódi, „arisztokratikusan” mértéktartó politikusokban bíztam mindig, mint Antall József, Corneliu Coposu vagy Sólyom László.

De most, amikor a román baloldal közvetlen demokratikus felhatalmazás nélküli kormányzása alatt – ahogy Mircea Cărtărescu írja – mintha egy irreális világba csöppentünk volna, egy hallucinogén trip kellős közepébe, amikor Valóság nagybátyánk végleg elutazni látszik és Románia olyan banánköztársaságra hasonlít, amiből kispórolták a banánt – nos, elborzadva gondolok a Ponta–Antonescu páros (és a mögöttük álló politikai-üzleti körök) ősztől bekövetkező totális hatalomátvételének lehetőségére. Aminthogy azt sem feledhetem, hogy Băsescu – autonómiaellenes Caracal-rögeszméje ellenére – néha tabutémákhoz is hozzá mert nyúlni magyarkérdésben (a román mint idegen nyelv problémája, például); s ez mindenképp egy fokkal rokonszenvesebbé teszi, mint a magyarellenességet hideg, könyörtelen és kiszámított módon (MOGYE-ügy, ugyebár) alkalmazó ellenlábasait.

Kénytelen leszek hát e faragatlan tengerész menesztése ellen voksolni – vagy a szó szoros értelmében, vagy pedig (ha nem változik addig a leányzó fekvése) aktív otthonmaradással.

***

[Szántai János] Azt hiszem, évek óta nem néztem annyi híradót, mint az elmúlt másfél hónapban. Bár gyakran az volt az érzésem, nem is híreket nézek, hanem az Amikor a farok csóválja… című Barry Levinson film balkáni remake-jét, mondjuk Ion Luca Caragiale rendezésében, és Domnul Goéval (alias Crinus Antonescus), Vasile Roaitával (alias Victorus Ponticus) meg Mărgelatuval (alias Traianus Basescus) a főszerepben. Ne csodálkozzon senki a fenti zavarosságon. Pont ennyire zavaros, ad hoc, tohuvabohu jellegű volt a jelzett periódus primér valósága is. De zavaros volt a második valóság is: a szembenálló felek egy-egy többé-kevésbé irányzott lövését követően egymást érték az elemző műsorok, ahol mindenki ellentmondott mindenkinek. Bellum omnium contra omnes, na.

Hogy a részben spontán, részben mesterséges káosz egy idő után valamiféle rendbe csúszik át, sejthető. Hogy a nép (pl. én) mennyit ért az egészből, szintén sejthető. Egy horoszkópból is fel lehet fogni ennyit. A dolog a következőképpen néz ki, legalábbis a magamféle jedermann szempontjából, aki se a magas politikai okfejtésekhez nem ért, se különösebb vizslaszimata nincs, ami a szeleket, ellenszeleket illeti. Népszavazás következik, melynek tétje az, hogy az ország elnöke ugorjon-e a tengerbe, vagy vezesse tovább Románia pikareszk hajóját. Ez a Mărgelatu. A szotyiköpködő. A vagány. A néptribun. Aki iszik. Szivarazik. Bratyizik. Hogy a magyar múltból is merítsek: kicsit Rózsa Sándor, kicsit Turi Dani. Lehet, hogy demagóg. Lehet, hogy parvenü. Lehet, hogy nem tud nyakkendőt kötni. De akkor is. Ha a mérleg másik serpenyőjében Vasile Roaită és Domnul Goe található, akkor én bizony Mărgelatura szavazok. És igen, elmegyek szavazni. Nem sűrűn fordul elő, hogy egy szélesvásznú történelmi filmben statisztálhatok.

***

Advertisements