Film


Na, én is beleszaladtam az új Tévémaciba. És bennem is fölhorgadt a kérdés: kellett ez? S ha igen, pont így? No de mire nekiültem volna, kiderült, hogy a témát gyakorlatilag szétírták. Nem is linkelek, képtelen lennék annyi szót aláaknázni, ahány mindenfélét találtam imitt-amott. Már azon voltam, hogy lemondok az egészről, amikor találtam egy kreatív-elemző videót. S akkor, tessék.

Először is: ilyen volt (vagy pontosabban, ilyenek voltak).

És akkor itt van az nyúédzses Matzi, kritikai kiadásban. (Igazán bájos, még ha itt-ott mellélő is a szerző.)

Sok komment nincs. Akibe szorult cseppnyi ízlés, látja a különbséget. A kérdés nem is az, hogy miért kellett cserélni. Előfordul az ilyen. Hanem inkább ez: ha már kicserélték, mi a fenének ilyenre? Mer’ a régi egy elmúlt rendszer kelléke volt? Komcsi múmia? Vagy agglegény? Szingli? Netán rohadt buzeráns? Pedofil vadállat? Vagy esetleg: csak? Erre válaszoljon már valaki. Mert szakmai kritériumok nem játszhattak itt szerepet, ezt még a vak is látja. És akkor csatlakoznék a neten skandálókhoz: Kérem szépen, tisztelt illetékes nénik-bácsik, ha ráuntak a homokozásra, nem lehetne mégis visszacsinálni?

Reklámok

Igazából az internet kívül esik az establishmenten. Az internet lényegét tekintve csak tartalomként vagy infrastruktúraként tekint az olyan nehézkes és esetleges rendszerekre, mint az állam, a jog, vagy a gazdaság. Az establishment csak akkor tudná legyőzni az internetet – miután megértette számára meglehetősen idegen természetét –, ha annak fizikai létét venné célba radikális – és öngyilkos – lépésekkel. Például ha elkezdené módszeresen, fizikailag megsemmisíteni a teljes internetet, közvetlenül vagy közvetve megsértve ezáltal minden elképzelhető emberi jogot, közvetve vagy közvetlenül veszélyeztetve ezzel emberek milliárdjainak életét. Éppen ezért nem is áll szándékában legyűrni az internetet, nem is tudná – csakhogy nem biztos, hogy számára egyértelmű: a szabad információáramlás megszüntetése magát az internetet semmisítené meg.

(tovább…)

Meghalt Garas Dezső. Isten látja lelkét, nagy színész volt. Nem akarok erről beszélni, nem is tudnék. Színházi szerepekben nem láttam, határon túl játszott többnyire. A filmjeit viszont láthattuk. Egyet szeretnék kiemelni közülük: Sándor Pál 1973-as Régi idők focija című opuszáról van szó. A magyar filmművészet egyik remekműve ez. De még erről sem akarok beszélni. Inkább arról a kulcsmondatról, amit Minarik Ede (azaz Garas Dezső) mosodás és focirajongó mond egy adott pillanatban: Kell egy csapat!

Nos, a filmben lesz csapat. Van. A kérdés – legalábbis számomra – az, hogy ebben a 2012-es évben lesznek-e, vannak-e ilyen Minarik Edék a határok különböző oldalain levő magyar közösségi mosodákban, akik a saját érdekeiken túl valami szebbet, nagyobbat mernek álmodni, vállalni. Akik tiszta szívvel tudják mondani: Kell egy csapat! És akik tenni is tudnak az ügyben. Még akkor is, ha úgy mennek ki a képből, mint Minarik Ede. Vagyis: ahogy kell.

Nagy szeretettel gondolok vissza arra a pár évvel korábbi esetre, amikor a CNA (Nemzeti Audiovizuális Tanács) hatalmas erőkkel támadt a Minimax nevű, gyermekeknek sugárzó tévéadóra, hogy ejnye, az egyik műsorpontjuk bizony közerkölcsöket sért. A Jankovics Marcell rendezte Magyar népmesék című sorozat egyik epizódjáról volt szó (A királykisasszony jegyei a címe), amelyben egy furfangos kondás ráveszi a koronás leányzót, hogy felemelje a szoknyáját, és bizony láthatóvá válik egy stilizált primér nemiszerv.

(tovább…)

Lars von Trier: Melancholia (2011)

Alig egy hete arról diskuráltunk egy asztaltársaságban, hogy vajon van-e a mai filmművészetben – és egyáltalán, a művészetekben – olyan igazi provokatőr alkat, felforgató jelenség, aki nem a kanonizált trendforradalmárok langyos lábvizében áztatja artisztikus bütykeit, hanem pukkasztásának hitelessége és tétje – s ebből következően, némi veszélye – van. Én azt mondtam, hogy ha van ilyen, akkor minden bizonnyal Lars von Triernek hívják; nos, nem gondoltam volna, hogy az élet hamarosan tálcán kínálja álláspontom igazolását. A dán dog ma ismét beletenyerelt a levesbe, méghozzá alaposan: ennél messzebbre már nem is mehetett. A Cannes-i filmfesztiválon, ahol kereken tizenöt éve rendezői díjat, egy évtizede Arany Pálmát érdemelt, innentől persona non gratának minősül finoman szólva szerencsétlen mondatai miatt, új filmjét, a Melancholiát pedig előreláthatóan diszkvalifikálják.

(tovább…)

Nemrég ismét csodálkoztam. Nem sűrűn fordul ez velem elő. A zélet hozzászoktatott, hogy max. röhögjek, mint Zorba a film végén. Milyen szépen összedőlt a csúszda, ugye, Bossz? És hogy szaladtak a pópák, mi? Valahogy így, ebben a mai Transzromániában. És mégis. Vannak olyan csodák, amiket az ember nem tud másképp értelmezni. Ergo csodálkozik.

(tovább…)

A Zónát Sztrugackijék hozták létre és rendezték be, Tarkovszkij beleűzte az embert, aztán Csernobil ideszülte valami istenverte párhuzamos világból Pripjatyot. Az ige testté lőn.

Arkagyij Sztrugackij 1991-ben meghalt, testvére, Borisz ma is él. Nem tudom, jártak-e a posztcsernobili Pripjatyban, vittek-e csavarokat magukkal, kis vászonzsákban, reszkettek-e a félelemtől, amikor a járdából kinőtt nyárfát megkerülve beléptek a városi kórház egyik kórtermébe, ahol a málló csempeburkolat cserepei között a rozsdásodó vaságyakat kerülgetve véletlenül belerúgtak egy konzerves dobozba, a zaj pedig percekig visszhangzott a sötétbe vesző folyosón. Tarkovszkij is járhatott volna Csernobilban, bő félévvel az 1986 április 26-i katasztrófa után halt meg.

(tovább…)

Következő oldal »