Eszem ágában sem volt soha mindenszentek ünnepéről, a halottak napjáról vagy bármiféle halottkultuszról írni sem itt, sem máshol – most se tenném, ha nem botlottam volna bele a virtuálszövevényben ebbe a szösszenetbe. A szerzője jeles publicista, de önmagában ez nem késztetett volna arra, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsak neki; csakhogy hirtelen úgy éreztem magam, mint ama Cseh Tamás-dal lírai énje, hogy tudniillik: „A legjobb vicceket egész életében / november elsején mondta el fivérem, / fülembe üvöltött s közben az asztalra vert.” Az illető cikkentyűben az az érdekes, hogy bár szerzője minden bizonnyal nonkonformista megszólalásnak szánta, valójában szimptomatikusan konvencionális megfogalmazása egy trendi életérzésnek és nézetrendszernek.

Az, hogy a bejegyzés írója szeret vagy sem temetőkbe járni, a legkevésbé sem érdekel, az sem zavar, hogy az irtózatot és iszonyatot jelöli meg legfontosabb viszonyulási módjaként, s ezzel implicit módon számtalan olyan emberről mond igaztalanul megsemmisítő ítéletet, akik számára fontos, hogy rendszeresen leróják kegyeletüket saját halottaik iránt. Ez a szerintem csinált iszonyat ugyanis tökéletesen összefoglalja mindazt, amit a modernitás szekuláris rendje élők és halottak kapcsolatáról, valamint a jelenben élő ember és a hagyomány viszonyáról gondol. Szerzőnk szervezett halálkultuszról beszél, pedig halottkultuszról van szó; és ez nem pusztán árnyalatnyi különbség.

Elárulom, én sem szeretek temetőkbe járni, nem tartom élvezetes elfoglaltságnak, és rendkívül ritkán teszem; és akkor csakis azért, mert ott nyugszanak a halottaim. (Gyerekkorunkban szánkáztunk a temetőoldalon, olyankor szívesebben jártam oda.) De nagyon sajnálom azt az embert, aki sosem állt még úgy egy temető közepén, hogy elfogja valamiféle borzongás, arra gondolva, egy elsüllyedt múlt-Atlantisz hány rétege fekszik alatta, és átérezze ennek felfoghatatlan titokzatosságát. Hogyne, a halál, az enyészet tök természetes folyamat – amennyiben az élet maga is az. Hogy gondolkodó ember számára miért lenne oly magától értetődő, hogy a világegyetem egy parányi bolygóján értelmes lények élnek és meghalnak, nem tudom. Érthetetlen, miért is szarozik annyit ezzel a kérdéssel kultúrák, civilizációk, művészetek, filozófiák sora. Hiszen az egész pofonegyszerű: a halál, a halottakkal való viszony személyes kérdés, ha úgy tetszik, magánügy, amely nem tartozik a nyilvánosságra, sőt kifejezetten undorító megosztani másokkal. Egyedül vagyunk, faszikáim, mindentől függetlenül bolyongó individuumok, és nincs szükségünk arra, hogy örömünket és gyászunkat rituálék keretében tegyük közszemlére. Nem kellenek az ünnepek sem, hiszen azok mindig a közösségi-társasági élmény keretében nyerik el értelmüket, hagyjuk a fenébe a megemlékezéseket, a szertartásokat, a közösségi hagyomány ismétlődő megidézését. Így lett a vallás is magánügy, száműzve a lélek fiktív budoárjaiba – figyelem, nem csak a hit (amely valóban ki-ki legbensőbb ügye), hanem a vallás (mint szervezett kultusz), ha még számít az efféle akadékoskodó distinkció. Mindenszentek sucks, mondhatnánk stílszerűen.

Márpedig ez az egész cécó nem azért van, mert az emberek exhibicionisták. (Azok, de ez más kérdés. Mint ahogy az is, hogy a kultikus alkalmak néha tényleg képesek kommerciális, vásári bohózatba fúlni.) Hanem mert a halottakra nem csak a személyes érintettség okán emlékezünk: ez csupán az egyik – bár kétségtelenül a súlyosabbik – része a dolognak. Anélkül, hogy elmerülnénk a vulgárbölcselet mocsarában: a holtak nem csak akkor számítanak, ha egykoron családtagjaink, barátaink, ismerőseink vagy ellenségeink voltak. Tautologikusan fogalmazva: a halottak éppen a halottságuk révén fontosak. Nem véletlen, hogy minden valamirevaló kultúra a legsúlyosabb tabuk egyikeként bélyegzi meg a halottgyalázást; bármilyen rongy ember is volt valaki életében, a végső tiszteletadás kijár neki. Azért, mert az illető már halott – s ez nemcsak személyes veszteséget jelent ittmaradt szerettei számára, hanem azt is, hogy múlttá vált, részévé egy szűkebb-tágabb közösség – s ezen keresztül az emberiség – kollektív emlékezetének. Befonták őt is valami pompás koszorúba. A hozzá való viszony már nem csak magánügy: mindannyiunk közös történetének része.

November elsején, a temetőből kifelé jövet, egy felettébb nem kedvelt felebarátommal mentem szembe. Halk, udvarias köszönés – meglepődtem magamon, hogy még egy rosszmájú gondolatom sem támadt. A halottaihoz ment, én a halottaimtól jöttem.

Béke van.

Advertisements