Mircea Cărtărescu írja új könyvében, a Frumoasele străine címűben, hogy mély meggyőződése: minden román művész Párizsban élt valaha, előző életében, másként nehéz megmagyarázni, miért bír ekkora hatással ez a város a románságra. Ha ő mondja, bizonyára így is van, kevés nála illetékesebb ember van ebben a témában, és nem csak azért, mert a kortárs román irodalomnak ő a legjobb nevű, az irodalmi sikerben leginkább „megfürdött” szerzője. Rövid zárójel: amióta olvastam a Nostalgiát,  Cărtărescu irodalmi híve vagyok, és ezen már-már gyanúsan „nagyra nőtt” népszerűsége sem tudott változtatni, bár a kezdeti cinkos bennfentesség érzését óhatatlanul lerombolta – ma már mindenkinek illik legalább hallomásból ismernie a román nyolcvanasok ikonját, még Băsescu államelnöknek is, ami azért, lássuk be, az egykori hajóskapitány habitusát ismerve nem kis dolog.

Nem Cărtărescuról szeretnék értekezni most, csak hát az a szerencsés együttállás történt meg a minap, hogy az írásom elején említett könyvét éppen franciaországi utazásom során olvastam.

Cărtărescu azért illetékes a francia–román kapcsolatokról elmélkedni, mert egyike volt annak a tizenkét romániai írónak, akik részt vettek 2005-ben a Les Belles Étrangères elnevezésű programban; ennek célja pedig az volt, hogy megismertesse – abban az évben épp – a mai román literatúrát a franciaországi publikummal. A derék franciák egy kisfilmet is készítettek ennek apropóján, bemutatandó a kiválasztott írókat és Románia irodalmát; szerzőnk maró gúnnyal ír arról, hogy a film a „legnagyobb román költővel”, Nicolae Ceauşescuval kezdődik, van benne kommunizmus, cenzúra, forradalom, mindaz, amit nyugaton az országgal kapcsolatban visszaböfögni szokás, és aminek csak nagyon áttételesen van köze ahhoz, hogy milyen verseket írnak manapság a mioritikus tájakon (valóban így van, a film megtekinthető). Vajon mit gondolnának a franciák, kérdezi, ha egy kortárs frankhoni irodalomról szóló dokumentumfilmet a Bastille bevételével, XVI. Lajos lenyakazásával, a jakobinusokkal meg Robespierre-rel indítanánk; hogy a fészkes fenébe jön ez ide? A hasonlat erősen túlzó, arra azonban megfelelő, hogy szembesítsen „nemzetkarakterológiai” elképzeléseinkkel – például, hogy én, személy szerint és magyarként, miféle big picture-t hordozhatok magamban arról az országról és nemzetről, amellyel épp a könyv olvasásának idején ismerkedtem.

Hogyan kezdődne az a film, amit én készítek – no, nem a kortárs francia irodalomról, hisz arról, szégyenszemre be kell vallanom, visszafogott információmennyiséggel és olvasmányélménnyel rendelkezem, hanem – a francia kultúráról, egyáltalán Franciaországról? Előrebocsátom, hogy Párizsban sosem jártam, s ha be nem kerülök valamely nemzeti tizenkettőbe, amire egyelőre sajnálatosan kevés esélyt látok, a közeljövőben nem is fogok. Így hát a Gare de l’Esten való álldogálás felszabadító szellemi élményét meghagyom Ady Endrének, aki a maga során bizonyára a legfranciásabb magyar volt; de még ez sem tudja feledtetni azt, hogy a magyar és a francia nemzet közötti kapcsolatrendszer – Batsányi ide, Ady oda, Illyés amoda – nem hasonlít túlzottan a román önismeret számára oly meghatározó kistestvér-nagytestvér sémára, sőt, a huszadik században különösen szerencsétlen fordulatot is vett egy bizonyos versailles-i intermezzó révén. Másrészt viszont talán igaza van TGM-nek (ha ő írta egyáltalán, ha nem, szíves elnézését kérem), hogy az illuminátus francia szellem román kultúrára gyakorolt hatását túl-, a magyarra gyakoroltat pedig alábecsüljük (gondoljunk a román kultúra fősodrának Eminescutól Eliadén át Blagáig – Lucian, nem Vasile – húzódó, „németesen” metafizikus, ortodox miszticizmusára). Node, nem ez a lényeg, hanem hogy miközben ráérősen üldögéltem valamely dél-franciaországi város éttermének teraszán, (feleségemmel lévén) diszkréten vizslatva az összetéveszthetetlenül elragadó francia nőket, várva a kétségtelenül ínyencmódra elkészített, de az én gyomrommal néha nem kompatibilis ebédet (nem esznek levest és nem sütik át rendesen a húsokat, botrány), kortyolgatva a fejedelmi bort, és érdeklődéssel szemlélve a franciák megkapóan könnyed eleganciáját, az jutott eszembe, hogy Rabelais emléktáblája, nem messze a montpellier-i Szent Péter-katedrálistól és az orvosi egyetemtől, amelynek padjait koptatta, biztosan nem maradhat ki ebből a filmből. És az a világ, amely konkrét és virtuális értelemben körülveszi: mert, visszatérve a francia szellemre, Voltaire, a Liberté, Égalité, Fraternité, a Vive la République!, a gloire ethoszának hazája maga sem mindig és mindenhol olyannyira „franciás”, mint gondolnánk, gondoltam – és ezen felismerés mögé, kérem, képzeljenek, azaz érezzenek oda egy jó adag öniróniát.

Saint-Guilhem-le-Désert

Languedoc-Roussillon tartományt, ahol vendéglátóimnak hála időmet töltöttem, az Úristen csakis jókedvében teremthette: a gazdag mediterrán növényzet, a holdbéli tájat idéző mészkő fennsíkok és hegyek  valószínűtlen épségben fennmaradt, középkori hangulatú kisvárosokat és falvakat zárnak körül, közel a tengerhez. Nehéz megemészteni, hogy ezeket a településeket nem a turisták kedvéért tartják fenn, itt emberek élnek, ugyanolyan körülmények között, mint bárhol a modern világban, mégis valamiféle szerencsés időn kívüliségben. Betévedtem egyszer a Santiago de Compostelába vezető zarándokút mentén fekvő, Saint-Guilhem-le-Désert nevű falu legalább kilencszáz, de inkább ezer esztendős apátsági templomába: éppen miséztek. Ott, abban a román kori, komor erődtemplomban olybá tűntek a kámzsás szerzetesek és az alig maroknyian lévő hívők, mintha vetített háttér előtt mozgó titokzatos figurák lennének – ezer évvel ezelőttről, de akár ezer évvel későbbről is, nincs jelentősége. Én, aki nem vagyok katolikus, és protestánsnak is gyarló és esendő, szédülten álltam; és tudom, hogy Franciaországról mindig ez jut majd eszembe legelőször. Ha úgy tetszik, legyen ez az én privát Franciaországom.

Most már csak azt kéne eldöntenem, hogy ezzel kezdődik vagy végződik a filmem.

Reklámok