Tessék, feloszlott a Hobo Blues Band, mielőtt észbe kaptam volna. Nem szeretnék nosztalgiázni – bár annak is van létjogosultsága, ha igényesen teszik –, mert kénytelen lennék az édeskés múltidézést jókora adag képmutatással vegyíteni: mert igaz ugyan, de még mennyire az, hogy a Középeurópai Hobo Blueson, a Kopaszkutyán, a Vadászaton nőttem fel, úgymond, hogy mai napig megvan valahol a saját kezűleg, festéksprayjel dekorált HBB-pólóm, hogy részt vettem néhány koncertjükön plusz egyéni Hobo-esteken, ámde mégis. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy évek óta nem hallgattam már a zenéjüket, talán távolságtartóbb vagy kritikusabb lettem, de valahogy kikerültek a látókörömből, és ottragadtak valahol a múlt és jelen közti meghatározhatatlan szellemi senkiföldjén, ahol az igazán fontos, de immár időlegesen használatból kivont dolgokat raktározza el az ember.

És most azt látom, hallom, olvasom, hogy 33 év után megszűnt a Banda, s ez – amellett, hogy egyáltalán nem lep meg, sőt – mégiscsak továbbgondolkodásra késztető fejlemény. A HBB ugyanis – és személyesen Földes „Hobo” László – fontos része az elmúlt három évtized magyar önismeretének, és szerepe nem pusztán a zenei-szórakoztatóipari életben elfoglalt helyéből fakad.

(tovább…)

Reklámok

Azért, hogy a Reflektóriumon a politikai érzékenység és a történelmi távlat mellett a költészet is jelen legyen, kattintás után Faludy György ’56-os versét olvashatják, olvashatjátok.

(tovább…)

Amikor a minap rászántam magam, hogy megemlékezem a száz éve született Faludy Györgyről, alighogy elkezdtem püfölni a billentyűzetet, elvették a villanyt. Áramszünet, mint a régi szép időkben. Éjszaka volt, ültem a hallgatag sötétben, és arra gondoltam: lám, a sors iróniája. Merthogy ez olyan faludys malőr. „…hadd kísérlek, ha nem leszek,/mikor nyűgödre van a ház,/hol laksz, mert nincs se víz, se gáz…”, ahogy írta, ihletett (kultúr)pesszimista pillanatai egyikében. És ott van Recsk, ahol éjszakánként fejben fogalmazta verseit, amiket aztán rabtársai megtanultak, hogy személyesen adhassák tovább, ha megtörténne a baj, és neki, a költőnek már nem lenne erre lehetősége. Élő versemberekké váltak, akárcsak egy másik nagy aggódó humanista művében az emberi kultúra remekeit önnön személyiségükké lényegítő – s azokat így átörökítő – könyvemberek.

(tovább…)