Azért, hogy a Reflektóriumon a politikai érzékenység és a történelmi távlat mellett a költészet is jelen legyen, kattintás után Faludy György ’56-os versét olvashatják, olvashatjátok.

1956, te csillag

A terrible beauty is born.

(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek;

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik;

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány,

ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom–illata;

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem;

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés;

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
több börtönt , s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad–nek is szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom:
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
és korlát nincs sehol sem — életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez

s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen;

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

Reklámok