Tomas Tranströmer munkásságát nem ismerem behatóan; azt mondják, nagy svéd költő, és nincs okom ezt kétségbe vonni. Az alapján, ami tőle az elmúlt napok Nobel-felhajtása révén a szemem elé került, nem egészen látom indokoltnak a bizottság döntését, de azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg minden elveszhet a kultúrák és nyelvek közti kommunikáció, a különböző mentalitások és értékszerkezetek közti közvetítés csatornáiban. Weöres Sándort mi rettenetesen nagy költőnek tartjuk, méltán, de nem tudom, hogy az „Őszi éjjel/ izzik a galagonya/izzik a galagonya/ruhája” vagy „A fákon piros láz van./Lányok sírnak a házban” sorok képesek-e ugyanazt a tartalmat és atmoszférát érzékeltetni egy svéddel, mint velem. Ezért hát elég meddő lenne afelett töprengeni, hogy az idei favorit megérdemelten jutott-e a díj birtokába vagy sem – azért mondom, mert régebb néha én is űztem ezt a sportot, sőt tavaly ilyenkor meglehetősen ironikus felhangokkal juttattam kifejezésre az aktuális győztes személyével való mélységes elégedettségemet.

Az egésznek egyébként sincs túl sok értelme. Nehezen hiszem el, hogy akad még olyan idealista irodalombarát, aki azt képzeli, hogy a Nobel-díj az irodalmi-esztétikai minőség egyfajta abszolút mércéje: teljesen világos ma már, hogy a svéd akadémikusok számos, irodalommal csak lazán érintkező szempont figyelembevételével (is) hozzák meg döntésüket évről évre. Ebben a díjazáspolitikában szerepet játszik a nemzeti kultúrák többé-kevésbé arányos jutalmazásának, az irodalmi trendekhez való szándékolt alkalmazkodásnak vagy az aktuális pillanatban üzenetértékkel bíró (kultúr)diplomáciai gesztusok gyakorlásának szándéka egyaránt. Bosszantó, persze, hogy nem kapta meg Tolsztoj, Csehov, Ibsen, Bulgakov, Kafka, Rilke, Pound vagy Borges – de az is tény, hogy megkapta Thomas Mann, Kipling, Camus, Faulkner, Beckett, Hemingway, Günter Grass vagy García Márquez. Az pedig még bosszantóbb, ha egy szerző megítélésében láthatóan társadalmi-ideológiai szempontok kerülnek előtérbe, mint oly gyakran megtörténik. A legutóbbi díjazottak esetében azonban ez a tendencia mintha háttérbe szorult volna, elvégre – úgy tudom – Tranströmer sem azzal szerzett nemzetközi ismertséget magának, hogy mértéken felül aggódott volna a szociális egyenlőtlenségek, a nacionalizmus, az imperializmus és a kapitalizmus szörnyűségei vagy a kihalófélben lévő alaszkai bálnák sorsa miatt, sőt.

Edward Burne-Jones: Poesis

Ami sokkal fontosabbnak tűnik számomra: kereken tizenöt év után a Nobel-bizottság újra egy költőt tüntetett ki. (És egy svédet, egy „hazait”, de ez a vonatkozás most nem különösebben érdekel.) Ha végignézzük az irodalmi Nobel-díjasok listáját, észre kell vennünk, hogy minél inkább közeledünk a jelenhez, úgy csökken a díjazottak közt a lírikusok száma, illetve aránya. Ez a gyakorlat híven tükrözi az irodalomfogyasztásban végbemenő általánosabb folyamatokat: mi, a poézis művelői és/vagy barátai, úgy tűnik, kénytelenek leszünk megbékélni azzal, hogy a költészet – bármiféle költészet! – egy szűkebb olvasói elit „belügyévé” válik. Az irodalmi értékek „szétterítésének”, egyáltalán az olvasás tradíciójának legfőbb motorja immár nem a költészet – már ha az volt egykor –, hanem sokkal inkább a prózai nagyformák, a regény (a mindenféle intermediális, alternatív képződmények hatását most hagyjuk, külön téma). Magyar szemmel nézve jól jelzi ezt, hogy az egyetemes irodalmon belül a kortárs próza világhírű nagyjait szinte kivétel nélkül lefordítják és elérhetővé teszik, a világ (élő) költészete viszont korántsincs ilyen mértékben jelen. És az sem világos, hogy vannak-e ma olyan, világszerte mércének számító, megfellebezhetetlen költői tekintélyek, mint mondjuk – Nobel-díjasoknál maradva – Eliot vagy Yeats volt valaha – de hát épp az, hogy erre nem tudunk egyértemű választ adni, mutatja, mekkora jelentősége van az irodalom láthatóvá tételének, „piacosításának”, amennyire ez lehetséges. A Nobel-díj ebben segíthet a költészet ügyének, és csakis ebben – a többi konjunktúra, pénzkérdés és irodalompolitikai szószaporítás.

Advertisements