Tomas Tranströmer munkásságát nem ismerem behatóan; azt mondják, nagy svéd költő, és nincs okom ezt kétségbe vonni. Az alapján, ami tőle az elmúlt napok Nobel-felhajtása révén a szemem elé került, nem egészen látom indokoltnak a bizottság döntését, de azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg minden elveszhet a kultúrák és nyelvek közti kommunikáció, a különböző mentalitások és értékszerkezetek közti közvetítés csatornáiban. Weöres Sándort mi rettenetesen nagy költőnek tartjuk, méltán, de nem tudom, hogy az „Őszi éjjel/ izzik a galagonya/izzik a galagonya/ruhája” vagy „A fákon piros láz van./Lányok sírnak a házban” sorok képesek-e ugyanazt a tartalmat és atmoszférát érzékeltetni egy svéddel, mint velem. Ezért hát elég meddő lenne afelett töprengeni, hogy az idei favorit megérdemelten jutott-e a díj birtokába vagy sem – azért mondom, mert régebb néha én is űztem ezt a sportot, sőt tavaly ilyenkor meglehetősen ironikus felhangokkal juttattam kifejezésre az aktuális győztes személyével való mélységes elégedettségemet.

(tovább…)

Reklámok

Amikor a minap rászántam magam, hogy megemlékezem a száz éve született Faludy Györgyről, alighogy elkezdtem püfölni a billentyűzetet, elvették a villanyt. Áramszünet, mint a régi szép időkben. Éjszaka volt, ültem a hallgatag sötétben, és arra gondoltam: lám, a sors iróniája. Merthogy ez olyan faludys malőr. „…hadd kísérlek, ha nem leszek,/mikor nyűgödre van a ház,/hol laksz, mert nincs se víz, se gáz…”, ahogy írta, ihletett (kultúr)pesszimista pillanatai egyikében. És ott van Recsk, ahol éjszakánként fejben fogalmazta verseit, amiket aztán rabtársai megtanultak, hogy személyesen adhassák tovább, ha megtörténne a baj, és neki, a költőnek már nem lenne erre lehetősége. Élő versemberekké váltak, akárcsak egy másik nagy aggódó humanista művében az emberi kultúra remekeit önnön személyiségükké lényegítő – s azokat így átörökítő – könyvemberek.

(tovább…)