A Zónát Sztrugackijék hozták létre és rendezték be, Tarkovszkij beleűzte az embert, aztán Csernobil ideszülte valami istenverte párhuzamos világból Pripjatyot. Az ige testté lőn.

Arkagyij Sztrugackij 1991-ben meghalt, testvére, Borisz ma is él. Nem tudom, jártak-e a posztcsernobili Pripjatyban, vittek-e csavarokat magukkal, kis vászonzsákban, reszkettek-e a félelemtől, amikor a járdából kinőtt nyárfát megkerülve beléptek a városi kórház egyik kórtermébe, ahol a málló csempeburkolat cserepei között a rozsdásodó vaságyakat kerülgetve véletlenül belerúgtak egy konzerves dobozba, a zaj pedig percekig visszhangzott a sötétbe vesző folyosón. Tarkovszkij is járhatott volna Csernobilban, bő félévvel az 1986 április 26-i katasztrófa után halt meg.

Ott álltam, görcsösen előreszegezett fegyverrel a kezemben a folyosó végén, övemen meg-meglebbent az imént kiürült csavaroszsák – és nem mertem továbbmenni. Pedig a rég kitört ablakon nyári napfény szűrődött be, és a magas fű és a réti virágok illatával keveredő tücsökcirpelés álmos békét hirdetett. De ott, elöl, a hosszú folyosó végén a szuroksötétben mintha foszforeszkáló fény villant volna. Ha szerencsém van, csak egy plazmaanomália, habár ilyen lilával eddig nem találkoztam, de a komlog szerint itt, a belső Zónában elég gyakoriak. Ha nincs szerencsém… Nem tudom elhessegetni Vlagyimir maradványainak képét, kint a gyártelepi szivattyúház mellett hevernek egy olajfoltos betonplaccon, félig a valószerűtlenül összecsavarodott vastraverzek takarásában. Félek, de mennem kell, vár a Szoba, a térkép szerint pedig ott a folyosó sötét végén van a lépcsőház, amely levezet a 7-es terembe, a kis lőszeres rejtekhelyhez. Két golyóm maradt. Belépek a félhomályba, néhány méterre előttem teljes a sötétség. Aztán valami megmozdul, én pedig…

(Aljekszandr, egy, a belső Zónában eltűnt magányos sztalker komlogján talált hangüzenet, hátizsákját az epicentrum közelében, a 2-es reaktor mellett találta meg a Berojev-csoport 2… júniusában)

A S.T.A.L.K.E.R. számítógépes játékban a félelem a Zóna natív közege. Játék ez, persze, a több ezernyi másik mellett, azoknak minden kötelező kellékével együtt. De nem csak játék, hanem egy időközben valósággá vált fiktív életérzés, a Baleset utáni létezés kiteljesedése, a 20. századi – főleg szovjet – tudományos fantasztikus műfaj ellenpontja. A szovjet sci-fi irodalom pozitivista tudományos optimizmusa, amely a természetet, a világűrt, az idegen bolygókat az egyre fejlettebb technikai vívmányok segítségével meghódító emberiség bátor, erkölcsös és tiszta humanizmusában nyilvánul meg, itt a visszájára fordul, és a szó legszorosabb értelmében is egzisztencialista túlélődrámává sötétül. Éppen úgy, ahogy Csernobil is a szocialista hurrágazdaság és átideologizált tudomány legkézzelfoghatóbb cáfolataként hirdeti 1986-ban a rogyadozó rendszer összeomlását.

Zóna, epicentrum, S.T.A.L.K.E.R.

A S.T.A.L.K.E.R. alkotói ott folytatják, ahol Sztrugackijék magára hagyták Redrick Schuhartot a Zóna mellett. De folytatják Tarkovszkij gondolatmenetét is, az általuk megjelenített világ tulajdonképpen az előtérbe kerülése és magától értetődő kibomlása az 1979-es filmben csak díszletként szolgáló Zónának. Tarkovszkij a film végi telekinetikus jelenettel „menti ki” a nézőt, és hagyja magára az erkölcsi vívódásainak reménytelenül foglyul esett Sztalkert. Az ukrán játéktervezők ismét megnyitják a Zónát, majd jól a játékosra zárják a szögesdrót kapukat. Itt nincs unatkozó Író, nincs szkeptikus Professzor, itt már csak sztalker van, aki a vágyakat teljesítő Szobához indul a Zóna epicentrumába, az emberfeletti borzalmak birodalmába. Legfőbb kincse a puszta élete. Illékony tulajdon a Zónában. A sztalker ellensége Sztrugackijék művében, és a játékban is a láthatatlan, megmagyarázhatatlan és gyilkos anomália. Tarkovszkij triója is csavarokat maga elé dobálva, röppályájukat figyelve próbálja elkerülni a halálos csapdákat. A csernobili likvidátorok a láthatatlan, de megsemmisítő erejű sugárzással dacolva dobálják kézzel a felrobbant reaktormag forró grafitdarabjait, lapátolják a sugárfertőzött törmeléket. Ott, a 4-es reaktorblokk tetejének maradványain tomboló radioaktív pokolban egyedül vannak, és a túlélés a tét. Nekik nincs csavarjuk.

Professzor, Író, Sztalker

A játékot a Zóna – benne Pripjaty és az atomerőmű – ábrázolásának letaglózó realizmusa mellett és az önmagában is figyelemreméltó játékmenet mellett az emeli ki a tucatalkotások sorából, hogy – a szöveget és a filmet ismerő – posztcsernobili játékos agya folyton át- meg átkapcsol Sztrugackijék, illetve Tarkovszkij világába, és a fikció valósággá válása, a prófécia beteljesülése, az én esetlegessé válása keltette félelem béklyójában, a nyomasztó Zóna-érzés átélésének ballasztját cipelve újabb lépés megtételére kényszerül a folyosó sötétebbik vége felé, mert azon túl várja a Szoba.

A 4-es reaktorblokk néhány órával a robbanás után

Csernobil megdöbbentő momentum, elsősorban katasztrófajellegéből fakadóan, de amiatt is, hogy ott, a Pripjaty folyó partján életre kelt a Piknik a senkiföldjén, és életre kel(he)t Tarkovszkij filmje, a SztalkerPripjaty szellemváros és a környező, kihalt falvak maga a Zóna, a katasztrófaturizmus egyik kedvelt célpontja, amit vezetők mutogatnak a bátor odalátogatóknak (talán íróknak és professzoroknak is).

Pripjaty

Miniatűr Pripjatyokat láthatunk szerte Kelet-Európában, ahol egykor szovjet minta és tervek alapján építettek ipari és mezőgazdasági létesítményeket, és amelyek már Csernobil előtt elindultak a zónásodás útján. Az azóta elhagyott, lepusztult épületek, málló, rozsdásodó berendezések, roncsok, hulladékok között ma is elfogja az odatévedőt a Zóna-hangulat, a megremegő nyári levegőt anomáliának nézi, és már nyúlna is egy csavarért, aztán rádöbben, hogy a rogyadozó falon túl nincs semmiféle Szoba. Talán Csernobilban, ahol egy elköltözni nem akaró öregasszony furcsa fényeket látott felvillanni a reaktorblokk irányában…

Reklámok