Kolozsváros, magyar város?

A Reflektórium szerkesztőinek palávere a Kolozsvári Magyar Napok keretében, augusztus 17-én, pénteken 17 órakor az Insomnia kávéházban.

(tovább…)

Reklámok

Enrico Fermi olasz földlakó volt, többek közt az első nukleáris reaktor megalkotója. Fizikai Nobel díjat kapott, de nem ezért. Szilárd Leó magyar földlakó volt, az első, aki felismerte, hogy az atombomba megcsinálható. Nem kapott fizikai Nobel díjat. Viszont elneveztek róla egy kisbolygót. A két kiváló földlakó egy alkalommal a marslakókról beszélgetett. Fermi méltatlankodva mesélte kollégájának: nem érti, hol késlekednek a marslakók, az ő számításai szerint ugyanis már rég itt kellene lenniük a Földön. Szilárd Leó ezt válaszolta: de kedves Enrico, hiszen itt vannak köztünk, csak magyaroknak mondják magukat.

(tovább…)

Kolozsváron megint történt. Valami. A Kolozsvári Magyar Napokról van szó. Nagy dolog ez. Tényleg! Csak ismételni tudom: ilyen nagy és jelentős esemény húsz éve nem történt a nyári Kolozsváron. Se magyar, se más. Hogy mekkora? Nem ismerem a statisztikákat. Hallom viszont az embereket beszélgetni. Egyesek szerint nyolc-tízezer ember fordult meg esténként a Fő téri koncerteken. Az utolsó estén pedig tizenötezer. A Farkas utcai rendezvényeken szintén többezres fluxust feltételeznek. És aztán ott volt a sok kisebb esemény a különböző helyszíneken. Szép. Dicséret mindezért a szervezőknek, a legnagyobbtól a legkisebbig.
Ami engem meghatott (sic!): esténként korzóztak az emberek. Vagyis nem siettek, nem mentek valahonnan valahova, nem rohantak, nem haladtak. Korzóztak. Hogy miért fontos ez? Első ránézésre nosztalgikus érzelgésnek tűnik. Pedig nem az. Kolozsvár bő egy hétre a szó szoros értelmében Polgári Várossá válltozott. Ennyi.
Aztán az is feltűnt, hogy eléggé jól látható módon Kolozsvár magyar város is. Ezt a tényt immár nem lehet megkerülni, takargatni, lehazudni. Nem mintha a számok, léttények eddig nem lettek volna nyilvánvalóak. Csak éppen nem voltak ilyen kézzelfoghatók. A magyar Kolozsvár amolyan félig-meddig underground volt. Föld alatti város. A Magyar Napok alatt azonban, ha tetszik, feljöttünk a föld alól. Tömegesen. Együtt. Egy tömbben. Ott álltunk a Köz főterén. Ez talán nem jelent olyan sokat, teszem azt, egy udvarhelyi lakos számára. Nekünk, akármilyen származású kolozsváriaknak azonban szinte mindent. Persze az is lehet, hogy naiv vagyok, hogy így gondolom, és az egész nem erről szól. Mégis, így gondolom. A kolozsvári magyar lakosság helyet csinált magának. És a hab a tortán, hogy botrány, balhé, verekedés se lett belőle. Ez pedig arra utal, hogy ha nem is szeretnek, elfogadnak minket többségi polgártársaink. Vagyis el tudják, s ha nem, hát el kell fogadniuk, hogy a magyar Kolozsvár újra overground városként manifesztálódik. Joga van hozzá. Rendben van ez így, nagyon is. Hogy pedig ez a Kolozsvár ne váljék ismét undergrounddá, az rajtunk múlik, kolozsvári polgárokon. Akik ott voltunk. És rajtatok is, akik nem voltatok ott.

Kirándul. Vagy szakmai találkozókra jár. Vagy nyári fesztiválokra. Vagyis elmegy inenn. De végül is ez érthető. Mer’ há’ mi a szent szart csinálhat a kólozsvári ember a nyári Kolozsváron, ebben a bájos kis Zombilendben. (Bátran ki lehetne írni a városhatárba, mondjuk, júliustól szeptemberig.) Nézem a neten, szanaszét dúlnak a summerfestek: Tusnád, Szeben, Marosvásárhely, Segesvár, Rozsnyó, ejha. Pedig ezek kisebbek mint Kolozsvár. És a hírös-nevös Erdélyfőváros, a közeljövő feltételezett európa-kultúrfővárosa továbbra sem képes. Nem áll fel. Nem a városnak, az Atyáknak. Ja, voltak rendkívüli városnapok. Rendkívül olcsók, rendkívül amatőrök, rendkívül szarok. Amik arra is jók voltak, hogy deli móduván polgármesterünk, Gyorgye Aprosztu visszacsempéssze a Iorga-táblát a Mátyás szobor elé (nem rá, nagy szó). Meg persze volt jubileumi TIFF, ami szintén a városé (is), de már elnézést, nem a város csinálta ki, hogy legyen, annak ellenére, hogy annó Funar a megfelelő pillanatban bólintott jól. Hála isten, nem magyarok voltak a kezdeményezők. Na szóval. Mi van most? Egy nagy büdös semmi, drága felepolgáraim. Ja. Volt valami Ursus-ügy, fellépett a Fő téren pár neves hazai zenekar, vót is belőle cirkusz, hogy zaj volt, meg a nagyérdemű odapisilt, odaszart, ahova érte. Evvan, polgártársak, a fesztivál már csak ilyen. Ha már európai főtér kellett nekünk is. Holland ismerősöm ugyanilyen dolgokra panaszkodik, pedig Hollandia kicsit messzebb tart.

Ja, úgy tűnik, idén nyáron megakoncert sem lesz, a la Pászkány Árpád. Valószínűleg azért, mert a CFR-patrónusnak nincs más kedvenc zenekara (az Iron Maidenen kívül, de hát csak nem lehet szegény Vasszűzzel huzatni a talpalávalót minden nyáron), amit leszólítson, mellesleg belopva magát a városlakók szívébe. Szóval ez se lesz. Ami lesz, az… Hótt ciki, hogy fényezem széthúzó erdmagyarságunk, de úgy tűnik, tény: a nyári Kolozsvár, Zombilend legnagyobb eseménye a Kolozsvári Magyar Napok. Evvan. A 18 vagy hány százalék 1 százaléka megcsinálta idén is. És nem mondom, a 2százkarú cigányzenekar nem tartozik épp a kedvenceim közé, de csak jöjjenek. Ördögűzőnek jobbat én se tudnék kitalálni. Egy szó mint száz: hajrá kolozsvári magyarok. Bocs, de ez kijött, minden jólneveltségem ellenére. Mert noha tudjuk, szarban vagyunk továbbra is, de ha valamit, akkor két dolgot mindig is tudott a magyar csinálni: szenvedni és szórakozni. Ez utóbbira pedig bőven nyílik majd lehetőség augusztus 15 és 21 között. Aztán majd ráérünk szenvedni is persze, mert a zombilendi nyár legfényesebb buliját is a magyarok hozták össze, és ez bizonyára nem marad visszhang nélkül. De addig… adjatok neki.

Kezdem egy három héttel ezelőtti történettel. Március tizenötödike előtt pár nappal, (elő)ünnepi rendezvényként Kolozs megye egyik településén vendégszerepelt egy székely kisváros nagyszerű gyermekfilharmóniája. Önmagában az is gyanúra adott okot, hogy a hangversenyen megjelent a leginkább reprezentatívnak számító romániai magyar politikai szervezet frissen megválasztott elnöke, kulturális miniszter, számos helyi, országos és Európába delegált párttársával egyetemben. A kultúrszomj ilyetén kollektív fellángolása mindenképp üdvözlendő dolog, bárkiről is légyen szó; és bár nem táplálok különösebb illúziókat a politikai elit és a kultúra viszonyrendszerét, valamint a hatalom természetét illetően, ami következett, minden várakozásomat alulmúlta.

(tovább…)

December másodikán este 10 óra 3 perckor kaptam egy sms-t Papp Attila Zsolt barátomtól. A szöveg így szól: Eljöttem a Győzelem mozi utolsó vetítésére. Összecsomagolva minden. Hárman vagyunk. Nagyon szomorú.

Gondolom, világos: nem voltam ott. Nem tudtam elmenni. Nem nagy ügy. Nem az egy olyan nagyvilágban, ami egy ideje nem szokott összedőlni. És mégis, bennem összedőlt. (Bizony, vállalom a pátoszt, és azt is, hogy ezzel kicsit időm-múlttá válok.) Az a kisvilág, ahol szerelmes csókokat váltottam egy névtelen lánnyal, közben a vásznon 1867-et írtak, Charles Bronson küzdött a Gonosszal, odakint pedig 1980-at, és mit nékünk Hekuba, ha Wild Bill Hickok legyőzi a rettenetes Fehér Bölényt. Az a kisvilág, ahol egy hétig naponta végigénekeltük az Illés koncertfilmet (a cenzori változatot, persze, a Nemzeti dal és a Sárga rózsa nélkül), és csodák csodájára, nem szólt ránk a kutya se.

Ez a kisvilág ma nem létezik. Lehet hogy egy napon szép lesz, meg új, meg korszerű. Sőt, jobb. Várom, persze. Addig meg járok a mozitemetőbe. Vörös Csillag (milyen bájos), Munkás (kicsit Apolló, 13 persze), Uránia (kicsit Favorit, hogy miért, nem értem), Új Idők (ez is szép volt), a főtéri kertmozi, a két negyedi mozi (ahova nem jártam), és most a Győzelem.

Na ja, a végső győzelem még nem jött el. Mehetek a még élő Művészbe, s jövőre tán az újjászülető Florin Piersicbe is. Meg a mallokba. Mondom, a nagyvilág nem dőlt össze. Még úgy sem, ahogy a Zorbában szokott. No né, ez is egy film. Nagyon kortárs. Nagyon miénk. Lehet nevetni.

Ha már szó került itt korábban a brit Vasszűzről, hadd kedveskedjünk hűséges olvasóinknak – ha nem jutnak el a koncertre, enyhe fájdalomdíj gyanánt, ha meg eljutnak, kedvcsinálónak – egy kis előzetessel. Megígérhetem, nem válik szokásommá, hogy legendás fémzenekarok klipjeivel, illetve koncertfelvételeivel traktáljam a nagyérdeműt, de hát egy évszázadban nagyjából egyszer fordul elő ilyes zenei esemény a kincses városban (a léc most már magasan van, ha Kolozsvár véletlenül euro-kultúrfőváros lesz valamikor, nem adjuk alább a Rolling Stonesnál); másrészt pedig a focivébé meg a strandidény után még hadd folytassuk kicsit a nyári lazulást, mielőtt újabb rádiós érdekköröket sértenénk.

(tovább…)