Ha már szó került itt korábban a brit Vasszűzről, hadd kedveskedjünk hűséges olvasóinknak – ha nem jutnak el a koncertre, enyhe fájdalomdíj gyanánt, ha meg eljutnak, kedvcsinálónak – egy kis előzetessel. Megígérhetem, nem válik szokásommá, hogy legendás fémzenekarok klipjeivel, illetve koncertfelvételeivel traktáljam a nagyérdeműt, de hát egy évszázadban nagyjából egyszer fordul elő ilyes zenei esemény a kincses városban (a léc most már magasan van, ha Kolozsvár véletlenül euro-kultúrfőváros lesz valamikor, nem adjuk alább a Rolling Stonesnál); másrészt pedig a focivébé meg a strandidény után még hadd folytassuk kicsit a nyári lazulást, mielőtt újabb rádiós érdekköröket sértenénk.

Úgy illene, hogy stílusosan a Transylvania című nótával hergeljük a népet; az a helyzet viszont, hogy (hardcore ősrajongók számára ez szinte eretnekségszámba megy!) az Iron Maiden az én életembe a kései és kommerszként elkönyvelt Fear of the Dark albummal lépett be, 1992-ben. Tizenhárom éves voltam, kifelé lábalva a gyermekkorból (apropó, Childhood’s End) – utólag spekulálva, ó jaj, mintha a kamasz-ifjúkor nyitányaként dübörögtek volna fel ezek a dalok (bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy sosem voltam vérbeli „maidenista”).

Immár nyakig benne az állítólagosan érett férfikorban, túl (túl?) sok megmosolyogtató hülyeségen, mit tehet az ember? Ahogy Kemény István mondja, némi rezignáltsággal és egészséges öniróniával: megpróbál lavírozni a nemes konzervativizmus és a rakenroll között.

Nos, ez most legyen a rakenroll pillanata.

Advertisements