Nagy szeretettel gondolok vissza arra a pár évvel korábbi esetre, amikor a CNA (Nemzeti Audiovizuális Tanács) hatalmas erőkkel támadt a Minimax nevű, gyermekeknek sugárzó tévéadóra, hogy ejnye, az egyik műsorpontjuk bizony közerkölcsöket sért. A Jankovics Marcell rendezte Magyar népmesék című sorozat egyik epizódjáról volt szó (A királykisasszony jegyei a címe), amelyben egy furfangos kondás ráveszi a koronás leányzót, hogy felemelje a szoknyáját, és bizony láthatóvá válik egy stilizált primér nemiszerv.

(tovább…)

December másodikán este 10 óra 3 perckor kaptam egy sms-t Papp Attila Zsolt barátomtól. A szöveg így szól: Eljöttem a Győzelem mozi utolsó vetítésére. Összecsomagolva minden. Hárman vagyunk. Nagyon szomorú.

Gondolom, világos: nem voltam ott. Nem tudtam elmenni. Nem nagy ügy. Nem az egy olyan nagyvilágban, ami egy ideje nem szokott összedőlni. És mégis, bennem összedőlt. (Bizony, vállalom a pátoszt, és azt is, hogy ezzel kicsit időm-múlttá válok.) Az a kisvilág, ahol szerelmes csókokat váltottam egy névtelen lánnyal, közben a vásznon 1867-et írtak, Charles Bronson küzdött a Gonosszal, odakint pedig 1980-at, és mit nékünk Hekuba, ha Wild Bill Hickok legyőzi a rettenetes Fehér Bölényt. Az a kisvilág, ahol egy hétig naponta végigénekeltük az Illés koncertfilmet (a cenzori változatot, persze, a Nemzeti dal és a Sárga rózsa nélkül), és csodák csodájára, nem szólt ránk a kutya se.

Ez a kisvilág ma nem létezik. Lehet hogy egy napon szép lesz, meg új, meg korszerű. Sőt, jobb. Várom, persze. Addig meg járok a mozitemetőbe. Vörös Csillag (milyen bájos), Munkás (kicsit Apolló, 13 persze), Uránia (kicsit Favorit, hogy miért, nem értem), Új Idők (ez is szép volt), a főtéri kertmozi, a két negyedi mozi (ahova nem jártam), és most a Győzelem.

Na ja, a végső győzelem még nem jött el. Mehetek a még élő Művészbe, s jövőre tán az újjászülető Florin Piersicbe is. Meg a mallokba. Mondom, a nagyvilág nem dőlt össze. Még úgy sem, ahogy a Zorbában szokott. No né, ez is egy film. Nagyon kortárs. Nagyon miénk. Lehet nevetni.

Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy véget ért az idei TIFF, azaz a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmesztivál. Most már azért könnyebb, mint egy-két évvel ezelőtt; mármint a gondolattal való barátkozás. Ahogy az ember öregszik, és gyűlnek a polgári-hivatali, illetve családi kötelezettségei / elfoglaltságai, egyre kevésbé tűnik tragikusnak, hogy nem jutott el erre vagy arra a filmre, vagy hogy a fesztivál nem minden napja végződött hajnalba nyúló, baráti élménymegvitatós sörözéssel.

(tovább…)

Idézet egy tegnap esti beszélgetésből:

Én: Meghalt Dennis Hopper.

Fiatal művész: Ki?

Na ja. Who the fuck is Dennis Hopper? Ráadásul épp egy olyan kiscsávó kérdezte, aki derék aprópolgárként fogja leélni életét, mihelyst kikerül az ecsetgyári világmegváltó pelenkázóból. Egyébként megértem szegény ördögöt. Én is voltam (vagyok még néha) ilyen gatyábavizelő minijézus.

Dennis Hopper. Élt 74 évet. Élt, játszott, rendezett, ivott, szívott, kefélt, ilyesmik. Hogy miért emlékeznék meg róla mégis, ellentétben mondjuk a Stort nevű zajzenekar drogtúladagolásban elhullott több-mint-feléről? Nézzük.

(tovább…)