Az alábbi, jórészt jogi eszmefuttatást az teszi szükségessé, hogy vannak jogászaink, akik politikai érveiket és érdekeiket jogelméletbe csomagolják, és ekként próbálják azt megfellebezhetetlen argumentumként eladni. Frunda György érveit az ANI-törvény ellen Székely Ervin is megismétli blogjában – mintegy vitatkozván egy korábbi bejegyzésemmel –, kifejtvén, hogy „súlyosan sértett olyan alkotmányos és demokratikus értékeket, mint az ártatlanság vélelme”.

Nos, álljunk meg ennél a fogalomnál egy-két gondolat erejéig !

Mi is az az ártatlanság vélelme, ha oly gyakran jelenik meg a politikai vitákban, és főleg akkor, ha – mint az könnyen kideríthető – tulajdonképpen csak a közbeszédben probléma, és nem a tárgyalótermekben. Az egyes nemzeti jogrendekbe ugyanis már szilárdan beépült ez az elv, olyannyira, hogy az európai bírói gyakorlat rendkívül kevés esetben állapította meg a sérelmét.

Az könnyen belátható, hogy mi a szerepe a rá való hivatkozásnak a politikai diskurzusban: kitűnő elhárító retorikai formula azokban az esetekben, amikor egy közszereplő bűnügyi felelőssége felmerül. Megfigyelhető, ilyenkor nem jogelvként, hanem tematizációs szabályzó elemként funkcionál, és – kontextustól függően – körülbelül ilyesmiket jelent, hogy „még ne beszéljünk XY felelősségéről, mert a hatóságok semmit sem állapítottak meg”, vagy „hiába vádaskodtok, nincs annak [még] alapja”, vagy egyszerűen azt sugallja, hogy az illető párt még nincs felkészülve arra, hogy szembenézzen politikusa törvénysértésével, és odázni akarja ezt.

Frunda hivatkozása az „ártatlanság vélelmére” az ANI-kérdésben azért érdekes, mert itt sokkal rafináltabban próbál jogelvi kérdésként feltüntetni egy politikai kérdést.

Mi is ez az elv? Klasszikus meghatározásában az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg. Ezt rögzíti az ENSZ által 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, valamint az Európai Emberjogi Egyezmény. A jogi eljárások területén ez az elv a következőket jelenti: a) hatóság nem jelentheti ki senkinek a bűnösségét mindaddig, amíg azt bíróság jogerősen ki nem mondta; b) a vádra hárul a bizonyítás kötelezettsége.

Ezek imperatív feltételei e jogelv érvényesülésének, de ebből nem következik, hogy a bűnmegelőzésben is hasonló, imperatív módon érvényesülő konzekvenciái lennének az ártatlanság vélelmének. Az államoknak a büntetőigény érvényesítésében hatékony eszközökre van szükségük, olyan eszközökre, amelyek érinthetik bizonyos egyéni jogok érvényesülését. Ennek klasszikus esete az előzetes letartóztatás intézménye, amelyre akkor kerül sor, amikor még ítéletet nem mondtak ki a gyanúsított vagy vádlott személyére. A jogtudományi doktrína álláspontja erre az, hogy az egyén személyi szabadságának a jogerős ítéletet megelőző bírói korlátozása nem jelenti az érintett bűnösként való kezelését, tehát azt, hogy az ártatlanság vélelme csorbulna – csupán a büntetőigény hatékony érvényesítését célzó intézkedésről van szó (amely természetesen felvet konkrét kérdéseket és aggályokat).

A bűnözés folyamatosan táguló lehetőségvilágában egyre több téren és egyre komplexebb eljárások formájában vált szükségessé a bűnmegelőző ellenőrzés. Közismert, hogy a bűnözés és a bűnüldözés technikai értelemben egymást gerjesztő folyamatok; ezért az eredményes bűnmegelőzés technikáinak olykor oly mértékben beavatkozóaknak kell lenniük az emberi élet egyes területein, hogy könnyen rájuk lehet mondani, eleve abból indulnak ki, hogy az emberek többsége potenciális bűnöző. Egy példa: a pénzmosás megakadályozása vezettette be 2006-ban – európai egyezmények alapján – azt az intézkedést Romániában, hogy a 10.000 euró fölötti tranzakciókat a bankoknak jelezniük kell a hatóságnak, amely azt aztán adatbázisában raktározza el (feladó és címzett kilétével egyszerre). Itt nem csupán a banktitok korlátozásáról van tehát szó, hanem arról a benyomásunkról is, hogy bárki, aki ekkora összeg fölött banki tranzakciót eszközöl, az tulajdonképpen potenciális bűnöző. Azonban könnyű belátni: az intézkedés szükséges.

Nos, a politika és a korrupció egymásbafonódását is ilyen drasztikusan érvényesülő keretek közt, ilyen újszerű eszközökkel kell megakadályozni. Amint a pénzmosás esetén ki kell rajzolni a lehetséges elkövetőknek azt a nagyobb körét, amelyből a pénzmosók kiszűrhetők, ugyanúgy bizonyul szükségesnek a politikából élő vagyonosodók nagyobb körének a világos körberajzolása és akár külön eljárásrend alapján történő ellenőrzése annak érdekében, hogy abból kiszűrhetőek legyenek a tényleges korruptak.

Azt ugyanis sem Frunda György, sem Székely Ervin nem tagadhatja, hogy a politikai elit parlamenti és kormányzati része hatalmas gazdasági lehetőségek birtokában van, folyamatosan a kísértések kertjében bódorog, és gyakran él is olyan lehetőségekkel, amelyek jó része egy sajátos szürke zónába tartozik.

Mi ez a szürke zóna? Úgy gondolom, a helyzeti előnnyel való olyan élés, amely nem minden esetben törvényellenes, de amely, amellett, hogy folyamatosan felvet erkölcsi problémákat, mégis a folyamatos törvénysértés legkörmönfontabb lehetőségeit rejti magában. Ezt a szürke zónát – amelyben tehát zavarosan egymásba mosódik az információtöbblettel és a döntési pozíciókkal való erőfölény kihasználása a korrupcióval – kell az ANI-törvényben megszabott keretben, eddig nem megszokott eszközökkel ellenőrizni. És ha ez a nyilvánosságnak teret engedő ellenőrzés nem jelenti az ellenőrző hatóság verdiktumát arra nézve, hogy „ki bűnös”, hanem ennek eldöntése a bíróságra marad, akkor az ártatlanság vélelme nem sérül. Márpedig az ANI-törvény nem iktatja ki a bíróságot.

És azt most még fel sem hoztam, hogy a politikusoknak a magánélet láthatóságát illetően magasabb tűrőképességgel kell rendelkezniük, mint választóiknak, az átlagpolgároknak.

Reklámok