December másodikán este 10 óra 3 perckor kaptam egy sms-t Papp Attila Zsolt barátomtól. A szöveg így szól: Eljöttem a Győzelem mozi utolsó vetítésére. Összecsomagolva minden. Hárman vagyunk. Nagyon szomorú.

Gondolom, világos: nem voltam ott. Nem tudtam elmenni. Nem nagy ügy. Nem az egy olyan nagyvilágban, ami egy ideje nem szokott összedőlni. És mégis, bennem összedőlt. (Bizony, vállalom a pátoszt, és azt is, hogy ezzel kicsit időm-múlttá válok.) Az a kisvilág, ahol szerelmes csókokat váltottam egy névtelen lánnyal, közben a vásznon 1867-et írtak, Charles Bronson küzdött a Gonosszal, odakint pedig 1980-at, és mit nékünk Hekuba, ha Wild Bill Hickok legyőzi a rettenetes Fehér Bölényt. Az a kisvilág, ahol egy hétig naponta végigénekeltük az Illés koncertfilmet (a cenzori változatot, persze, a Nemzeti dal és a Sárga rózsa nélkül), és csodák csodájára, nem szólt ránk a kutya se.

Ez a kisvilág ma nem létezik. Lehet hogy egy napon szép lesz, meg új, meg korszerű. Sőt, jobb. Várom, persze. Addig meg járok a mozitemetőbe. Vörös Csillag (milyen bájos), Munkás (kicsit Apolló, 13 persze), Uránia (kicsit Favorit, hogy miért, nem értem), Új Idők (ez is szép volt), a főtéri kertmozi, a két negyedi mozi (ahova nem jártam), és most a Győzelem.

Na ja, a végső győzelem még nem jött el. Mehetek a még élő Művészbe, s jövőre tán az újjászülető Florin Piersicbe is. Meg a mallokba. Mondom, a nagyvilág nem dőlt össze. Még úgy sem, ahogy a Zorbában szokott. No né, ez is egy film. Nagyon kortárs. Nagyon miénk. Lehet nevetni.

Advertisements