Gondoltam… Nem. Tulajdonképpen onnan indult, hogy megirigyeltem Szép Ernőt, amiért olyan villámgyorsan tudott rémrímeket faragni bármi napi-népi-nemzeti szituációra. És ráadásul remek-művesen, ahogy csak egy kékvérbeli lírikus képes ilyesmire. Aztán kissé szeppenve arra gondoltam, hogy is jövök én ahhoz, szerény magam, ki nem vagyok költő, ilyen magasra törni. Hiszen igazából csak arra volnék jó ezen a pályán, hogy például Szép Ernő saruját megoldjam, satöbbi. Végül azonban győzött a hübrikus lendület, s elhatároztam, próbát teszek. A Parnasszusra úgysem vágyom ezzel, alkalmi versikéket pedig sok Jedermann költöget, ha máshol nem, tükrös vagy kocsmaasztal mellett. Jöjjenek hát a fűzfapoémák egy hasonminőségű poétától. Íme, az első. Pontosabban kettő, ugyanis párversről van szó. Jó ideje már, hogy nem találkoztam két ilyen bábszínházi alakkal, egy csapásra. Sietve jegyzem meg, hogy egybként kedves emberek, csak meg ne nyomd a piros gombot, mert akkor robbannak, egyre-másra. Az egészhez még csupán annyit tennék hozzá, hogy ez az eset pont így esett, amint a jövőre nézve is célom az, hogy az igazat és csak az igazat bökversesítsem. Tessék:

(tovább…)