Nyirő József – Zsögödi Nagy Imre tusrajza 1938-ból

Amikor már azt gondolhattuk, hogy a választási kampány – magyar vonatkozásban – legizgalmasabb mozzanata az a meglehetősen emelkedett szellemű vita lesz, amely arról szól, hogy csak könyékig vagy egyenesen derékig ildomos turkálni Tőkés László magánéletében, megérkezett a Nyirő-újratemetés „ügye”. Hamvak nélkül, egyelőre, bár azokat is kitartóan kutatják a román rendőrség illetékes szervei, magánautók csomagtartójában, ahol az ilyesmit hordani szokás. Én őket megértem, hülyék lennének, ha nem cuppannának rá a magyar irredentizmus témájára, amikor tálcán szállítják nekik azok a székelyföldi magyar úriemberek, akik maguk sem vetik meg a kampánykoszorúzást. Bizony, gyönyörűen süt a nap, és szivárog befelé Erdélybe a horthyfasizmus, suttyomban. Így megy ez; furfangosan, mint a székelyek.

Az viszont nem hagy nyugodni, ami Nyirő József egykori politikai szerepvállalása körül folyik az erdélyi magyar politika és szellem köreiben. Nevezetesen az a vád, hogy ő egykoron, finoman fogalmazva, a szélsőjobboldallal kacérkodott.

A helyzet az, hogy ez nehezen tagadható. Életének bizonyos szakaszában (a második világháború idején) Nyirő, ma már nehezen átérezhető okokból, közel sodródott a nyilas mozgalomhoz; ennek jelentőségét pedig – utólagos megítélése szempontjából – nem szabad lebecsülni. Nem örvendetes dolog ez, egyáltalán nem. De Nyirő József nem ennyiből áll, és szellemtelen, botor dolog lenne kizárólag erre korlátozni a róla való tudásunkat és nézeteinket. (Halkan jegyzem meg, a Nyirő-revival egyik pozitív hozadéka épp az lehet, hogy talán felülírja az egyes kulturális és politikai körökben burjánzó Wass-kultuszt.) Kövezzenek meg, de annak a kérdésnek, hogy Nyirő fasiszta volt-e vagy sem, nem sok köze van az ő irodalmi ténykedéséhez és erdélyi magyar kultúrában betöltött státuszához (ez nem törvényszerű, de az ő esetében igaz). Fájdalom, de életének bizonyos szakaszában Borges Pinochet tábornokkal barátkozott, Céline a nácikkal kollaborált, Ezra Pound tevőleges hívéül szegődött Mussolini fasizmusának, Eliade a vasgárdistákkal rokonszenvezett – a sort bőven folytathatnánk. Kultúraszerető és józan ítélőképességű ember mégsem állíthatja, hogy emiatt az említett urakat törölni kellene kollektív kulturális emlékezetünkből – mondom ezt úgy, hogy eszem ágában sincs a „székely apostolt” a fentebbiekkel egy lapon említeni.

Hányszor halljuk valaha kommunizmussal fertőzött írók, művészek kapcsán, hogy ne ítéljünk a körülmények figyelembevétele, a történelmi kontextus alapos mérlegelése nélkül – és ez rendjén is van. (Érdemes lenne hát megszívlelni Nyirő esetében is, Trianon-traumát meg egyéb, végzetesen ómódi ügyeket is figyelembe véve.) Hányan nyalták fényesre Rákosi ülepét, akik mégis részeivé váltak a magyar irodalomtörténetnek! Miközben, például, Faludy Recsken raboskodott, Zelk Zoltán írta szégyentelenül pártos énekeit – de ő írta a Sirály című elmondhatatlanul nagy költeményt is, és ezért hajlandó lennék bárkivel szemben megvédeni. Ez nem ment senkit és semmit, csak azt példázza: az élet, irodalom és moralitás összefüggései nem olyan egyszerűek, mint gondolnánk.

Ez az egész Nyirő-„botrány” távolról emlékeztet a székely himnusz körüli, szintén elég kínos disputára: tetszik vagy nem tetszik, mára Uz Bence ugyanúgy részévé vált a székelység identitáserősítő legendáriumának, mint Csaba királyfi vagy Ábel. Hol nyugodhatna ez az ember, aki minden idegszálával székelyként élt, ha nem a Székelyföldön?

Az élet, a történelem, az erkölcs, haj, bonyolult dolog.

Hagyják meghalni végre.