Amint az várható volt, a Biszku Béláról szóló, Bűn és büntetlenség című film kolozsvári vetítése is több – és többféle – reakciót váltott ki, és ez így van rendjén. Magyar mozgóképnek már rég volt ennyire erős médiajelenléte, az engedélyezés-letiltás fázisait pedig szinte képtelenség pontosan követni, bár a sajtó minden apró mozzanatról beszámolt. Annál izgalmasabb viszont a már bemutatott film fogadtatása. Nos, az elfogadás-elutasítás skálája meglehetősen széles – bevallom, engem az utóbbi attitűd érdekel igazán, mert úgy látom, egyrészt (szándékos vagy szándékolatlan) félreértéseken, másrészt némileg álságos érvhasználaton alapszik. Az általam igen kedvelt Szakáts István például – megismételve a korábbi, legfajsúlyosabbnak szánt ellenérveket – a „nem szép tőletek, fiúk, hogy átvertétek szegény Béla bácsit” vezérgondolatra építi fel amúgy megfontolandó észrevételeket is tartalmazó cikkét.
No, álljon meg a menet.
Előrebocsátom, a Biszku-filmmel elsősorban nem filmszerűségében óhajtok – ezúttal legalábbis – foglalkozni. Úgy vélem ugyanis, hogy bizonyos művészeti alkotások megítélése, szeretjük vagy sem, elválaszthatatlan a mű tárgyától. Az esztétikum a rögvalóságtól, ha úgy tetszik. A Bűn és büntetlenség (és nem bűntelenség, ahogy Szakáts írja) Biszku Béláról szól, s mint ilyen, túlmutat esztétikai tárgyjellegén, de ennek annyira evidensnek kéne lennie, hogy szinte szégyellem megemlíteni. Biszku Béla kiváló alany, rendkívül érdekes és összetett személyiség (én is hallgattam volna napestig a tirádáit), aki elvinne a hátán bármilyen, kevésbé vádiratjellegű dokfilmet is, amely az alany megismerésére és lélektanilag árnyalt bemutatására összpontosít – amennyiben, mondjuk, „Béla bácsi” egy szigorított fegyház cellájában nyilatkozna az érdeklődő riportereknek, tehát felelt volna bűneiért, s ez a megnyugtató helyzet lehetővé tenné egy kevésbé elfogult filmportré elkészítését. Ő azonban épp a Rózsadombon éldegél, szerény villájában, megkoronázásaként egy aktív és eredményes életnek, amelynek mérlege 300 halálos ítélet és húszezer koncepciós eljárás, hogy csak a legfontosabbakat említsük – és ez okkal határozza meg az alkotói szándékot és magatartást. Biszku Béla nem egyszerű alany, hanem egy élő és felelősségre sosem vont tömeggyilkos. Akik az árnyalt megközelítést hiányolják, erről feledkeznek meg: Biszku Bélával nem lehet kedélyesen csevegni arról, hogy mit gondol ’56-ról, a szülőfalujáról vagy bármiről. Hogy a fiatal alkotók – Skrabski Fruzsina és Novák Tamás – aztán kiesnek a szerepükből, és kissé naiv módon igyekeznek bocsánatkérésre bírni az öreget, aki aztán legyalulja őket – őszintén szólva, én sem tudom, mi a megfelelő viselkedési mód egy rinocéroszbőrt növesztett őskomcsi vezérbikával szemben.
Biszku Bélának is vannak emberi jogai, hangzik a leggyakoribb bírálat. Ez bizonyára így van, bár elég sajnálatos. Olyasmit is hallottam a vetítés után, hogy „mégse kéne ugyanazokat a módszereket alkalmazni vele szemben, mint amiket ő alkalmazott”. Tessék? Ugyanazok a módszerek? Tetszik tudni, mik voltak Biszku Béla módszerei? (A filmből kiderül.) A jó öreget tőrbe csalták, átverték, gúny tárgyává tették, ez mind igaz; döbbenet egyébként, hogy – ahogy Szálinger Balázs felhívja rá a figyelmet – nem is gyanakodott, mire megy ki a játék, hogy elhitte a szívecskés molinót, a tiszteletére – 2009-ben! – kifüggesztett pártzászlót, a nyilvános (megrendezett) ajnározást.
Hogy az ilyen típusú újságírói eszközök alkalmazására milyen törvény vonatkozik, nem tudom. Az alkotók bizonyára tisztában voltak vele, hogy megüthetik a bokájukat, és ezt vállalták. Korrekt hozzáállás. A dolog jogi oldalával tehát nem vagyok teljesen tisztában; mindig is úgy gondoltam viszont, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a hagyományos, átlátható és nyilvános tényfeltáró eszköztár nem bizonyul elégségesnek, mert nem lehet vele kiugrasztani a nyulat a bokorból. Felejtsük el a rejtett kamerát (itt nem is volt rejtett ráadásul), az inkognitóban való adatgyűjtést, a leleplezés szofisztikáltabb módjait, mert úgymond „nem etikusak”? Tessék mondani, melyik maffiavezér fogja önként, nyilvánosság előtt leleplezni magát? (Talán emlékszünk még az Index Ron Werber-botrányára; akkor is a portál „etikátlanságával” volt tele a mainstream sajtó, a közbeszéd.)
Visszatérve Szakáts cikkére: azt írja, hogy Biszkunak olyan esélyt adtak meg, „amelyet viszont ő maga sosem kért” – gyanítom, nem is kért volna soha. S ha már az erkölcs vizeire eveztünk, hadd kérdezzük meg: mi a nagyobb erkölcstelenség, a mandineres újságírók átverésre épülő szerepjátéka, vagy az, ha Biszku majdan úgy hal meg rózsadombi vityillójában, hogy soha, senki nem tett fel neki egyetlen kényelmetlen kérdést sem a múlt rendszer megtorló gépezetében betöltött szerepéről? (Mert ő maga elutasítja a „lehetőséget”, hogy szembesüljön a közvélemény kérdéseivel és ítéletével; mert neki is vannak személyiségi jogai.) S még így is, a megbánás leghalványabb jele nélkül vághatja a riporterek arcába, amikor a szovjetek bevonulásáról és a megtorlásról faggatják: tudják, ez úgy van, hogy az erősebb kutya baszik.
Igen, az. A jog tehát menjen a maga útján, az erkölcsi aggályokkal pedig tessék csínján bánni. A Bűn és büntetlenség fontos film, nem azért, mintha mérföldkő lenne a magyar dokfilm történetében (vannak zseniális és gyenge pillanatai egyaránt, de most nem ez az érdekes), hanem azért, mert elvégzett egy olyan (gyász)munkát, amelyet másként már nemigen lehet elvégezni.
És éppen ez benne a visszavonhatatlanul tragikus elem.
2010. június 29. at 18:12
Szia Pazs,
1. elírtam a büntetlenséget, elnézést, mon pardon.
2. Persze hogy elfogadom, egy vizsgálat etikussága nem tud független lenni annak tárgyától. Attól sem, aki a vizsgálatot végzi. És, a film egy publikus közlés lévén, a befogadó etikáról szóló elképzeléseitől sem. Pontosan ezért tud érvényes lenni a kritikám is, meg a te kritikád is. A kérdés az, melyik érvelés hatalmi erőtere meghatározóbb. Az ötvenhatos generációéban biztosan a tédé. A libibbekében tán az eim.
Tudod a viccet, a sonkás tojás ügyében a tyúk implikált, a disznó elkötelezett. Talán én vagyok a témától túl távol, és innen ered pálcatörő szigorom. De még így is: amit írtam, fenntartom.
Minden jót,
i
2010. június 30. at 00:02
Szia, Szaki!
Örömmel látom, hogy a humorod el sem vész és át sem alakul, mint disznó a sonkás tojásban 🙂 Az a helyzet, hogy ebben a képletben tkp. mindannyian – te, én, a film készítői – már csak életkorunknál fogva sem lehetünk mások, mint (max.) tojások. Ettől még a dolognak vannak olyan vonzatai, amik függetlenek az ilyen-olyan implikáltság szintjétől. És persze, hogy érvényes mindkettőnk kritikája, miért ne lenne.
Mint írtam, más esetben sem vagyok annyira meggyőződve a személyiségi jogok ilyetén értelmezésének helyességéről. Most látom, hogy a magyar Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága sem:
http://mandiner.hu/cikk/20100629_nem_kotelezik_vallomasra_biszkut
(Ha valakiről csak az illető beleegyezésével lehet bármit is kideríteni vagy publikusan közölni, az egyenesen tragikus következményekkel járna pl. a bűnüldözés terén.)
Ez a film valószínűleg nem készülhetett volna el, ha a mandineres srácok nem folyamodnak cselhez – annak pedig, hogy elkészült, sokkal nagyobb a kollektív erkölcsi hozadéka, mint az az etikai vétség, aminek árán elkészült. Ennyit állítottam.
2010. június 29. at 23:43
Kedves PAZS,
A filmnek sajnos nem az a legnagyobb hibája, hogy etikailag legalábbis megkérdőjelezhető. Súlyosabb dologról van itt szó.
Koltay Trianon-förmedvényének (remélem, ti is annak tartjátok) megtekintése alatt égig bosszankodtam, hogy itt van egy – a nemzet számára ennyire fontos – fajsúlyos téma, és a rendező finoman szólva aprópénzre váltja az elfogultsággal fűszerezett véramatőrizmus módszerével.
Nos, ugyanezt éreztem a Bűn és Büntetlenség alatt – főleg a második, önlelelpezés utáni részben, amikoris végre valahára érdemben lehetett volna vitatkozni, azaz elkezdődhetett volna az igazi dokumentumfilm. De hoppá. Mert az alkotók nem végezték el a házifeladatukat, az egyik mandineres kommentelőt parafrazálva a kort és a témát illetően tudásuk a vasárnapi iskola szintjén mozgott és az 56-os megtorlásokért felelős volt kommunista belügyminiszter bizony ügyesen, magabiztosan, a saját logikájához koherensen ragaszkodva irányította a beszélgetést. Még a leinformálható, tényszerű adatok tisztázására sem voltak felkészülve, a forradalmárok állítólagos 3000 áldozatának hallatán is csak arra a sovány ellenérvre futotta, hogy ha tényleg így volt, akkor hol is van az a 3000 ember eltemetve. Hát ennél azért több kellett volna.
Egészen röviden: a film végén már-már az volt a benyomásom, hogy egészen jófej a vén ravasz, kár, hogy ilyen csúnya dolgokat követett el annakidején. És nem akarok szerénytelennek tűnni, de ha én ezt így érzem, hát ziher, hogy nem az én készülékemben van a hiba.
Erre biza nincs mentség – főleg az amatőrizmus nem az. Sőt! Elpuskáztak egy nagy lehetőséget, nézhetik – főleg ezek után –, mikor akad még egy ekkora hal a hálójukba. Le kéne szokni már arról, hogy automatikusan elfelejtünk kritikusak lenni azzal szemben, aki sokat, keményen és jó ügy érdekében dolgozik. Mert ugyebár mind szép, de távolról sem elég.
2010. június 30. at 00:11
Kedves kesztió,
egyrészt lásd fentebb, a Szakinak adott válaszomat.
Másrészt a szövegemben indulásból jeleztem, hogy a Biszku-filmnek és a jelenségnek egy adott vetületével kívánok foglalkozni, meg is indokoltam, miért. Abbéli álláspontomat kifejtettem, vitatkozhatsz vele, elfogadom, de fenntartom a sajátomat.
Persze, a film nem tökéletes, de egyébként távolról sem olyan rossz, mint írod, szerintem. De, mondom még egyszer, nem ezzel foglalkoztam az írásomban.
2010. november 4. at 15:41
[…] tárgyú feljelentés is Biszku ellen – amelyet, olvasom, elutasítottak. Biszku Béláról ugyan megvan a – meglehetősen határozott – véleményem, de nem tudom, a hatályos magyar jogrend alapján felelősségre vonható-e évtizedekkel […]