Amint az várható volt, a Biszku Béláról szóló, Bűn és büntetlenség című film kolozsvári vetítése is több – és többféle – reakciót váltott ki, és ez így van rendjén. Magyar mozgóképnek már rég volt ennyire erős médiajelenléte, az engedélyezés-letiltás fázisait pedig szinte képtelenség pontosan követni, bár a sajtó minden apró mozzanatról beszámolt. Annál izgalmasabb viszont a már bemutatott film fogadtatása. Nos, az elfogadás-elutasítás skálája meglehetősen széles – bevallom, engem az utóbbi attitűd érdekel igazán, mert úgy látom, egyrészt (szándékos vagy szándékolatlan) félreértéseken, másrészt némileg álságos érvhasználaton alapszik. Az általam igen kedvelt Szakáts István például – megismételve a korábbi, legfajsúlyosabbnak szánt ellenérveket – a „nem szép tőletek, fiúk, hogy átvertétek szegény Béla bácsit” vezérgondolatra építi fel amúgy megfontolandó észrevételeket is tartalmazó cikkét.

No, álljon meg a menet.

Előrebocsátom, a Biszku-filmmel elsősorban nem filmszerűségében óhajtok – ezúttal legalábbis – foglalkozni. Úgy vélem ugyanis, hogy bizonyos művészeti alkotások megítélése, szeretjük vagy sem, elválaszthatatlan a mű tárgyától. Az esztétikum a rögvalóságtól, ha úgy tetszik. A Bűn és büntetlenség (és nem bűntelenség, ahogy Szakáts írja) Biszku Béláról szól, s mint ilyen, túlmutat esztétikai tárgyjellegén, de ennek annyira evidensnek kéne lennie, hogy szinte szégyellem megemlíteni. Biszku Béla kiváló alany, rendkívül érdekes és összetett személyiség (én is hallgattam volna napestig a tirádáit), aki elvinne a hátán bármilyen, kevésbé vádiratjellegű dokfilmet is, amely az alany megismerésére és lélektanilag árnyalt bemutatására összpontosít – amennyiben, mondjuk, „Béla bácsi” egy szigorított fegyház cellájában nyilatkozna az érdeklődő riportereknek, tehát felelt volna bűneiért, s ez a megnyugtató helyzet lehetővé tenné egy kevésbé elfogult filmportré elkészítését. Ő azonban épp a Rózsadombon éldegél, szerény villájában, megkoronázásaként egy aktív és eredményes életnek, amelynek mérlege 300 halálos ítélet és húszezer koncepciós eljárás, hogy csak a legfontosabbakat említsük – és ez okkal határozza meg az alkotói szándékot és magatartást. Biszku Béla nem egyszerű alany, hanem egy élő és felelősségre sosem vont tömeggyilkos. Akik az árnyalt megközelítést hiányolják, erről feledkeznek meg: Biszku Bélával nem lehet kedélyesen csevegni arról, hogy mit gondol ’56-ról, a szülőfalujáról vagy bármiről. Hogy a fiatal alkotók – Skrabski Fruzsina és Novák Tamás – aztán kiesnek a szerepükből, és kissé naiv módon igyekeznek bocsánatkérésre bírni az öreget, aki aztán legyalulja őket – őszintén szólva, én sem tudom, mi a megfelelő viselkedési mód egy rinocéroszbőrt növesztett őskomcsi vezérbikával szemben.

Biszku Bélának is vannak emberi jogai, hangzik a leggyakoribb bírálat. Ez bizonyára így van, bár elég sajnálatos. Olyasmit is hallottam a vetítés után, hogy „mégse kéne ugyanazokat a módszereket alkalmazni vele szemben, mint amiket ő alkalmazott”. Tessék? Ugyanazok a módszerek? Tetszik tudni, mik voltak Biszku Béla módszerei? (A filmből kiderül.) A jó öreget tőrbe csalták, átverték, gúny tárgyává tették, ez mind igaz; döbbenet egyébként, hogy – ahogy Szálinger Balázs felhívja rá a figyelmet – nem is gyanakodott, mire megy ki a játék, hogy elhitte a szívecskés molinót, a tiszteletére – 2009-ben! – kifüggesztett pártzászlót, a nyilvános (megrendezett) ajnározást.

Hogy az ilyen típusú újságírói eszközök alkalmazására milyen törvény vonatkozik, nem tudom. Az alkotók bizonyára tisztában voltak vele, hogy megüthetik a bokájukat, és ezt vállalták. Korrekt hozzáállás. A dolog jogi oldalával tehát nem vagyok teljesen tisztában; mindig is úgy gondoltam viszont, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a hagyományos, átlátható és nyilvános tényfeltáró eszköztár nem bizonyul elégségesnek, mert nem lehet vele kiugrasztani a nyulat a bokorból. Felejtsük el a rejtett kamerát (itt nem is volt rejtett ráadásul), az inkognitóban való adatgyűjtést, a leleplezés szofisztikáltabb módjait, mert úgymond „nem etikusak”? Tessék mondani, melyik maffiavezér fogja önként, nyilvánosság előtt leleplezni magát? (Talán emlékszünk még az Index Ron Werber-botrányára; akkor is a portál „etikátlanságával” volt tele a mainstream sajtó, a közbeszéd.)

Visszatérve Szakáts cikkére: azt írja, hogy Biszkunak olyan esélyt adtak meg, „amelyet viszont ő maga sosem kért” – gyanítom, nem is kért volna soha. S ha már az erkölcs vizeire eveztünk, hadd kérdezzük meg: mi a nagyobb erkölcstelenség, a mandineres újságírók átverésre épülő szerepjátéka, vagy az, ha Biszku majdan úgy hal meg rózsadombi vityillójában, hogy soha, senki nem tett fel neki egyetlen kényelmetlen kérdést sem a múlt rendszer megtorló gépezetében betöltött szerepéről? (Mert ő maga elutasítja a „lehetőséget”, hogy szembesüljön a közvélemény kérdéseivel és ítéletével; mert neki is vannak személyiségi jogai.) S még így is, a megbánás leghalványabb jele nélkül vághatja a riporterek arcába, amikor a szovjetek bevonulásáról és a megtorlásról faggatják: tudják, ez úgy van, hogy az erősebb kutya baszik.

Igen, az. A jog tehát menjen a maga útján, az erkölcsi aggályokkal pedig tessék csínján bánni. A Bűn és büntetlenség fontos film, nem azért, mintha mérföldkő lenne a magyar dokfilm történetében (vannak zseniális és gyenge pillanatai egyaránt, de most nem ez az érdekes), hanem azért, mert elvégzett egy olyan (gyász)munkát, amelyet másként már nemigen lehet elvégezni.

És éppen ez benne a visszavonhatatlanul tragikus elem.

Reklámok