Gondoltam… Nem. Tulajdonképpen onnan indult, hogy megirigyeltem Szép Ernőt, amiért olyan villámgyorsan tudott rémrímeket faragni bármi napi-népi-nemzeti szituációra. És ráadásul remek-művesen, ahogy csak egy kékvérbeli lírikus képes ilyesmire. Aztán kissé szeppenve arra gondoltam, hogy is jövök én ahhoz, szerény magam, ki nem vagyok költő, ilyen magasra törni. Hiszen igazából csak arra volnék jó ezen a pályán, hogy például Szép Ernő saruját megoldjam, satöbbi. Végül azonban győzött a hübrikus lendület, s elhatároztam, próbát teszek. A Parnasszusra úgysem vágyom ezzel, alkalmi versikéket pedig sok Jedermann költöget, ha máshol nem, tükrös vagy kocsmaasztal mellett. Jöjjenek hát a fűzfapoémák egy hasonminőségű poétától. Íme, az első. Pontosabban kettő, ugyanis párversről van szó. Jó ideje már, hogy nem találkoztam két ilyen bábszínházi alakkal, egy csapásra. Sietve jegyzem meg, hogy egybként kedves emberek, csak meg ne nyomd a piros gombot, mert akkor robbannak, egyre-másra. Az egészhez még csupán annyit tennék hozzá, hogy ez az eset pont így esett, amint a jövőre nézve is célom az, hogy az igazat és csak az igazat bökversesítsem. Tessék:
.
EGY LITER ÜVEG
.
Találkoztam egy székellyel, úgy ám,
Egy alig-míves kerti padon, a pusztán.
Fölöttünk nem állt sorba csillag,
Alattunk nem kanyargott ösvény.
Elbeszélt fejemmel némely fontos dogok örvén.
.
Megmonta nekem, ez a székely, Jenő,
Meg bizony, ó, hogy mily nemzetfi ő.
Minden szava keményen égre horgadott:
Szabva az ő agya, úgymond, szűkre lett,
S hogy erre, kérem, büszke, módfelett.
.
Merthogy egy literes üvegbe
Egy liter víz fér, nem több, érted-e?
Értettem, jelentem alássan, a csíziót.
Köröttünk minden csendesült, a pusztán,
A nemzet meg, mint egy liter… üveg. Tisztán.
.
.
ÚJ S ÚJ ÖKÖR
.
Találkoztam egy magyarral,
Mindenhatáron túli volt,
Sörét szőrén megülve nyargalt,
Turáni bajsza, mint a Hold.
.
Lánggal lobogva ült közénk,
Heve elért az egekig.
Nyakalta Árpád bő vérét
És kilőtte sávos nyilait.
.
Hej, ti berberbérenc vázak,
Művész liberti-nepperek
Festettétek? Nahát, riposzt!
Eljön az ördög értetek.
.
Új szél támad a belekben,
Egy megoperált nemzeté!
Kivágtuk hősen a kelést,
Jobbik a balt, ha nem lelé.
.
Jövünk az ősmagyar vonattal,
Ez ám a zúri passzió,
Gázt nektek, punktum, ad acta!
S aztán irány a Passió.
.
Csak ültem, én, a daganat,
Bezárult szépen ott a kör.
Láttam a Kárpátok alatt,
Ki eljövend: új s új ökör.
.
2010. június 20. at 13:26
Alighanem mind a puszták, mind a bércek hőse is gyakran volt már röpke pillanatra daganat. Hol daganat, hol gazdatest vagyunk. S talán jól is van ez így. Pontosabban, ha jól van, ha nincs: ez van. “Ember plusz szándék, egyenlő Véletlen” – mondja Irwin Shaw az Oroszlánkölykökben. Időnként azért kell az önvizsgálat is, természetesen.
2010. június 20. at 14:33
Ennyi és ekkora nyelvi leleménnyel (no meg költői vénával) akár jól fizetett nemzetárulók is lehetnétek. (Nem mint én, aki ingyér’ árulom a nemzetet már ki tudja, mióta.)
2010. június 20. at 18:09
Ejszen azt hiszed, kesztió, hogy a költészetet megfizetik manapság?
Másrészt pedig:
Miért legyünk mi honárulók? Kiterítenek úgyis.
2010. június 20. at 18:16
Másrészt: akik ingyér’ árulják és védik a nemzetet, inkább szót tudnak érteni egymással, mint azok, akik pénzért teszik ugyanezeket…
2010. június 20. at 18:57
Ha véletlenül tudomást szerzel egy ilyen állásról, okvetlenül szólj. Előre is köszönöm. “Keresem a pénzt, keresem a rangot” jeligére.