Tessék, feloszlott a Hobo Blues Band, mielőtt észbe kaptam volna. Nem szeretnék nosztalgiázni – bár annak is van létjogosultsága, ha igényesen teszik –, mert kénytelen lennék az édeskés múltidézést jókora adag képmutatással vegyíteni: mert igaz ugyan, de még mennyire az, hogy a Középeurópai Hobo Blueson, a Kopaszkutyán, a Vadászaton nőttem fel, úgymond, hogy mai napig megvan valahol a saját kezűleg, festéksprayjel dekorált HBB-pólóm, hogy részt vettem néhány koncertjükön plusz egyéni Hobo-esteken, ámde mégis. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy évek óta nem hallgattam már a zenéjüket, talán távolságtartóbb vagy kritikusabb lettem, de valahogy kikerültek a látókörömből, és ottragadtak valahol a múlt és jelen közti meghatározhatatlan szellemi senkiföldjén, ahol az igazán fontos, de immár időlegesen használatból kivont dolgokat raktározza el az ember.
És most azt látom, hallom, olvasom, hogy 33 év után megszűnt a Banda, s ez – amellett, hogy egyáltalán nem lep meg, sőt – mégiscsak továbbgondolkodásra késztető fejlemény. A HBB ugyanis – és személyesen Földes „Hobo” László – fontos része az elmúlt három évtized magyar önismeretének, és szerepe nem pusztán a zenei-szórakoztatóipari életben elfoglalt helyéből fakad.
Jellegzetesen kelet-közép-európai történet ez, indulásától kezdve. 1978-ban, amikor a zenekar megalakult, már kissé megkésett jelenségnek számított: a Hobo-féle attitűd és muzsika a hatvanas évek nagy ellenkulturális forrongásából, a Kerouac vagy Ginsberg fémjelezte, jellemzően tengerentúli beatnik backgroundból nőtt ki – de hol volt már ez a nagy reményekkel és hamis illúziókkal kecsegtető világ a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején, amikor már a jövő nélküliséget hirdető punk és a rózsaszín álomvilágot szimuláló diszkópop első hulláma is lecsengőfélben volt? Hát itt, K(u)K-Európában, még ha meglehetős hangsúlyeltolódással és magyaros ízekkel fűszerezve is, de ugyanolyan bájosan elkedvetlenítő megkésettségben. Így történhetett, hogy ennek a zenének az elsődleges célközönsége, életkor tekintetében, nem egészen az lett, amelynek eredendően lennie kellett volna: az önmisztifikációja szerint állítólagosan „nagy” generáció lassan pocakosodó pannon dandárja többnyire Koncz Zsuzsára meg Zoránra volt rákattanva, nem az Üvöltésre vagy a feketebárány-fílingre.
A rockzene márpedig, minden ellenkező híresztelés dacára, meglehetősen efemer műfaj, ki van szolgáltatva a múló történelmi idő szeszélyeinek és sürgető szükségleteinek – ebben különbözik, többek közt, az úgynevezett klasszikus komolyzenétől vagy épp a költészettől. Lehet persze berzenkedni, hogy a rock örök, de számomra teljesen világos, hogy az igazán jó rock’n’roll nem önmagában, kortalan és zárt öntörvényűségében létezik, hanem közege van, hordozza annak a világnak a közérzetét, belső ritmusát, levegőjét, amely kitermelte magából; később is érdekes lehet, de van egy természetes élettere. Hobo pedig, fél lábbal az anyanyelveként beszélt ellenkultúrában, fél lábbal pedig – intellektuális „elhajlásai”, a József Attila-, a Villon-Faludy- vagy újabban a Pilinszky-vonal révén – a magaskultúra terrénumain állva ennek a lélegzetvételnek a ritmusát kapta el mesterien, és közvetítette nagyobb hatásfokkal, mint bármilyen szociológiai esettanulmány vagy virágnyelven fogant irodalmi mű. A későkádári korszak (nálunk, Romániában: a legátkosabb évek), majd a polgári demokráciába való átmenet, „a szabadság magányos dolog” keserű felismerésének levegője ez: aki nem szívta be soha, nem fogja érteni és értékelni, amit ez az ember és változó összetételű, legendás zenekara művelt harmincegynéhány esztendőn keresztül. Az én korosztályom tán az utolsó, amelynek tapasztalat- és élményvilága ebből táplálkozik, a Facebook-generáció számára jóformán semmit sem mond már – és ez nem azért van, mert felborult a világ rendje, hanem ellenkezőleg, mert éppenhogy nem borult fel. Tökéletesen megértem Hobót, hogy nem akar „fantomzenekart” csinálni – ez bizony valóban az Apák rock and rollja.
Meghalt Cseh Tamás, most pedig megszűnt a Hobo Blues Band. Úgy tűnik, felnőtt az átmenet nemzedéke: a nemzedékem.
Tavaly szeptemberben egy jubileumi Faludy György-emlékrendezvényre voltam hivatalos a Petőfi Irodalmi Múzeumba, Budapestre; a beszélgetés után, kifele jövet, majdnem beleütköztem Hobóba: mondhatni váltottuk egymást, ő a Faludy-estjét jött behangolni. Sosem álltam, a szó szoros értelmében, ilyen közel hozzá – s bár megkísértett a gondolat (mit nem adtam volna egy ilyen alkalomért kamaszkoromban!), hogy autogramot kérjek, végül mégsem tettem.
Azt hiszem, nem is fogok már soha.
2011. február 14. at 09:51
Szép és precíz bejegyzés.
2011. február 14. at 17:26
Köszönöm.
2011. február 14. at 12:32
Úton lenni meg a Boldogság, ja.
No, első impresszióként tessék egy tömegpszicho-szocio-pata tüneteket hordozó személyes sercintés. Feloszlott? Nem is tudtam, hogy létezett még. Pedig, ha meg nem bántalak, úgy tíz évvel közelebb állok ahhoz a bizonyos generációhoz. Engem pl. magaviseletből megviseltek a piksszel farmerre felírt HBB-ért. Ám az is lehet, hogy épp mert közelebb, távolabb is állok, ha világos valamennyire ez a dódónai mondat.
Másrészt teljes mértékben egyetértek azzal, hogy feloszlott. Csak nehogy visszajöjjön. Ezéert nem tudom igen szeretni (tudod jól, Pazsember, erről is sokat vitáztunk már) pl. a Jethro Tullt, ami az istennek sem oszlik fel. (Itt finomíthatnánk, hogy koncertező zenekarként nem.) A szuperlatívusz persze nem az öreg Ian, hanem a matuzsálemi Jagger meg a Stones. vagy tévedek, és az is feloszlott??? Na, az már a dédapák zenéje. Mindegy, ez voltaképp bokros csomag, asszem, nem kommentbe való, talán szóban. A poszt egyébként jeles, mint mindig. És igen ellenkulturális. *s*
2011. február 14. at 17:30
Akkor végeredményben egyetértünk, nem? 🙂
A kulcsszó itt a megkésettség. Egy eleve – a nyugati trendekhez képest – fáziskésésben lévő jelenség plusz fáziskéséssel érkezett el hozzánk, de mi ezt egyáltalán nem éreztük, mert az élményvilágunk nagyon is hasonlatos volt ahhoz, amiből ezek a dalok “vétettek”. Ezért válhatott számunkra fontossá, és ugyancsak ezért fulladt ki mára.
2011. február 15. at 10:03
Teljes mértékben egyetértünk. Sőt, asszem, sose értettünk ennyire egyet, ami egyenesen hátborzongató, hehe. No de abba is hagyom, hátha mások is hozzászólnak, és nemcsak a mandineri stílusban, bár ott is van pár korrekt megjegyzés. Végülis értem én… nem, érteni vélem, miért zavarja egyesek kényes orrát a Hobo-jelenség, ha szabad így nevezni. Az ún. “igazi ellenállók” többsége (az idézőjel többszörösen is indokolt) valóban nem tudott akkora magasságokba emelkedni, akkoriban. És itt nem az Illésre meg a hasonlókra gondolok. Hanem pl. a Spionsra.
2011. február 16. at 00:12
Mint minden zenestílus, a rock is egyszer megszületett és egyszer el fog tűnni. De remélem még marad pár évtizedet…
Én csak abban nem értek egyet, hogy nagyon efemer stílus. Sőt, nagyon nem az szerintem. Gondoljátok csak meg, hogy a rock gyakorlatilag 50 éves már lassan. A rock éppen azért maradt meg, mert mindig is sikerült eddig “újjászületnie”, vagyis a korhoz illeszkednie. Gondoljunk csak bele hogy a rocknak hány műfaja van… és ez a természetes osztódás tovább folytatódik ma is.
Azt hiszem, hogy itt másról van szó: maga a zene lehanyatlóban van. A zene, gondolok itt a rockra elsősorban alig pár évtizeddel ezelőtt hatalmas tömegeket mozdított meg, nagyban befolyásolta a vietnámi háború kimenetelét.. Az FBI körözte Lennont mert félt, hogy a zenéje által egy tömeges tüntetést fog kirobbantani. stb stb. Ma hol van mindez? Hol vannak a százezres stadionok, hol vannak az évtizedeket meghatározó “himnuszok”?
Mégis, a rockzene nem hal ki. Lehet, hogy a generációk változnak, de azért az új generáció egy részére mégis hatnak a régi számok. Noha nem az én generációm, hallgatok Omegát,P mobilt…de nem hallgatom az “újabb” zenét, ami a generációmhoz illene. Ez a jó a zenében, hogy kortól független.
2011. február 16. at 00:43
Lehet, hogy pontatlanul fogalmaztam: a rock maga mint az ún. könnyűzene vagy populáris zene sajátos és nagyon sokrétű, sokfele ágazó változata természetesen képes arra, hogy folyamatosan újratermelje önmagát, más-más alakban – ebben egyetértünk. Abban viszont nem, hogy kortól független (rendben, kivételek vannak, de nem ez a jellemző). Lennon példája kiváló, kedves István: képes lenne Lennon zenéje ma akkora tömegeket mozgatni és olyan tömegpszichózist előidézni, mint keletkezése idején, a maga természetes szellemi-társadalmi közegében? Aligha. Attól még lehet szeretni és hallgatni, de már nem jelentheti ugyanazt. A rockzene hatása azonnali, de a kifutási ideje sem túlzottan hosszú (20-30 év már soknak számít ebben a műfajban) – és ez nem értékmérő, ez egy ilyen műfaj. N. b., kopaszon és remegő térdekkel, a színfalak mögött a lélegeztetőgéppel már nem áll jól a nagyterpesz.
2011. február 16. at 11:54
Lennon nem okoz ma tömegpszichózist, de Lady Gaga és Justin Bieber igen.
De hogy rockzenei példát említsek: nézd meg mit okozott a Maiden Kolumbiában, Costa Ricában, Indiában. Tiszta 80-as évek.
2011. február 16. at 11:56
De hát pont erről van szó. Ma Lady Gaga okoz tömegpszichózist, de húsz év múlva már nem fog, illetve nem ő fog. Ennél jobban nem is lehetne illusztrálni az általam írottakat 🙂
2011. február 16. at 12:02
Jánosbácsisan: ez a világ rendje. 🙂
2011. február 16. at 14:44
Na ehhez azért hozzászólnék. Ha jól tudom, a rakenroll elég régi műfaj. A klasszikus rock’n’roll-ra gondolok itt. Amely annak idején, kicsit elnagyolva, a swing korszak végén rendelkezett bizonyos társadalmi töltettel is. Hogy melyek azok, nem kommentbe való, hosszú lenne. Ma már, teszem azt, Little Richard Good Golly Miss Molly-ja vagy Jerry Lee Lewis Great Balls of Fire-je nem “úgy” hat, de nagyon is hat. Utóbbi épp tavaly koncertezett Budapesten, láttam egy felvételt, hát mit mondjak. HAT. Tehát a rockzene azonnali hatását értem, de hogy CSAK azonnali hatása lenne, ezt tagadom. Persze lehet azzal érvelni, hogy a műfaj, a könnyű zene új még, pl. a gregoriánhoz képest. Ez igaz, ezzel nem tudok vitázni. Erre bölcsen azt tudom mondani, Szőcs Géza szavaival élve, hogy egy másik életemben én narancsszín kő vagyok, karneol, és majd akkor megtudom, él-e még, pl. Carl Perkins és a töbiek zenéje.
2011. február 17. at 00:14
Lennon már nem, ez tény, de jöttek utána sokan mások akik igen. Nekem a glam rock jött be a legjobban. Itt említhetném pl. a Europe együttest, régi Bon Jovi stb.
Igaz, most már ők sem tömnek meg stadionokat, de utánuk jött a Red Hot Chilly Papers és utánuk jöttek mások. így tolják lassan a rock szekerét már lassan 50 éve. Nekem Elvistől kezdve minden bejön. Néha apámmal együtt dúdolunk dalokat, pedig nem ugyanazon a zenén nőttünk fel.
2011. február 18. at 10:27
De jó, a glam rock nekem is nagyon működik. Bár, őszintén, ha glam rockról beszélünk, akkor nekem elsősorban a Roxy Music jön a képbe, illetve Marc Bolan és a T- Rex. Persze Mr. Kaméleon nem maradhat ki. És ha már itt tartunk, Gary Glittert se felejtsem el, a maga túlglamével. A második vonal már nem érint közelebbről. Bár a glam metálban van némi mágnesesség, ha szabad így fogalmaznom. Ja, Adam Ant, a drága. Ami viszont ma megmaradt a glam rockból, az számomra érdektelen.Evvan.
2011. február 18. at 13:22
És az öreg Bowie, egy időben ő is glamben utazott, nem?
Igen, és a glam-metál. Én mai napig nagy élvezettel hallgatok időnként Alice Coopert vagy Kisst (tudom, azt szokták horrormetálnak, grand guignol rocknak, mittoménminek nevezni, de nagyjából az a jelenség).
2011. február 18. at 21:54
Kiss, te jó ég, mióta nem hallgattam már őket. It`a crazy crazy crazy night!!! 🙂
Minap Cinderellat hallgattam. Meg Meatloaf-ot, Poison-t…
Milyen érdekes, nem voltam tinédzser akkoriban, mégis közelebb érzem magamhoz ezeket az együtteseket mint a korombelieket.
2011. február 18. at 22:09
Meg kell jegyeznem, hogy pl. a Deep Purple ma jobb mint fénykorában. Természetesen aki akkoriban élt vele, most fejbeverne, mert neki más világot jelentett. De zeneileg szerintem a DP most érett meg. Főleg, amióta Steve Morse pönget Blackmore helyett. Elképesztő virtuozitással, lazasággal és örömmel zenélnek mostanság az öregurak.
És ugyanezt érzem például az Iron Maidennel. Nekem soha nem voltak az abszolút kedvenceim, de amit mostanában művelnek – beleértve a kifestett repülővel turnézást – az elképesztő.
Ezek a nagy öregek túlléptek egy határon: annak határán, amikor önmaguk és a zenéjük túllépett rajtuk,transzcendálta őket és nosztalgikus regisztereket is nagyon megmozgatnak.
Mert mostanra lett jóval nagyobb tapasztalat, zeneileg is; van technika, nem mint a hetvenes években, és van egy helyzet, amiben az mondhatják: mi húgyoztuk hajnali 5-kor Ozzyval a rockzenét. De nem mondják. Csak vigyorogva zenélnek és ezt örömmel teszik.
Egy kis érdekesség: Steve Morse 2006-ban, a DP kassai koncertje után fáradtan bandukol a szállodai szobájába, de a hotelben épp esküvő zajlik. Hogy mi történik ezután, kiderül ebből:
2011. február 19. at 15:52
Hát az öreg Bowie lenne Mr. Kaméleon. 🙂
2011. február 19. at 15:56
Hát, lehet, hogy a mai Mélylila vagy vörös vagy mi jobb mint a régi, de azért a Machine Head meg a Made in Japan se semmi.
2011. február 16. at 17:26
A Hobo Blues Band feloszlik, de Földes “Hobo” László nem. 🙂 Tavalyelőtt kiadta a Hobo Circus Hungaricus c. szólóalbumát, amely nekem és még sokaknak, akikkel erről beszéltem, nagyon bejött. Rúzsa Magdival közös zenészei vannak, és tavaly Tusványoson a Circust lemezminőségben adták elő. Mindez újabb bizonyíték arra, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan! :)))
2011. február 16. at 17:35
Ez igaz, de “csak” azt bizonyítja, hogy Földes “Hobo” László az, aki örök és elpusztíthatatlan 🙂
2011. február 18. at 10:20
Ez érdekes gondolat. Ezek szerint, analogikusan gondolkodva, tételezhető, hogy Beethoven örök és elpusztíthatatlan, a bécsi klasszikus zene, vagy akár a klasszikus zene a maga összességében nem.
2011. február 18. at 13:18
A hasonlat akkor állna, ha Beethoven egészen másfajta intellektuális pörformanszokkal kísérletezett volna, mondjuk Valter von der Vogeilweide-esteket hoz tető alá, a korábbi munkáinak fősodrába nem teljesen illeszkedő hangszereléssel stb. Amit Hobo egyénileg csinál, az már korántsem az a “tradicionális” blues-rock, amiről a HBB megismerszik, sok esetben nem is kifejezetten a zenéről szól. De értem és értékelem az iróniát 🙂
2011. március 15. at 01:54
Hobo Kossuth-díjas. Megérdemelte.
http://index.hu/belfold/2011/03/14/a_kossuth-_es_szechenyi_dijasok_nevsora/